Miközben Hollander (1993) elsősorban a fenomenológiai és diagnosztikai jellemzők, valamint a kezelésre adott válaszok hasonlósága mentén javasolta a fentiekben tárgyalt zavarok obszesszív-kompulzív dimenzió mentén történő együttes kezelését, a pszichiátriai-genetikai kutatások, közel ugyanabban az időben, mintegy évtizeddel ezelőtt nagyon hasonló megfigyeléseket tettek és hasonló javaslatokkal éltek. Szemben Hollander és Wong (1995) felvetésével, akik az obszesszív-kompulzív spektrum vonatkozásában a szerotonin szerepét látták kiemelkedőnek, Blum, Comings és kollégáik (Blum és mtsai, 2000; Blum és mtsai, 1995; Comings és Blum, 2000) elsősorban a középagyi jutalmazó központ működésében kulcsszerepet betöltő dopamin működését vizsgálták az általuk impulzív-addiktív-kompulzív zavaroknak nevezett rendellenességek esetében, amelyek lényegében megfelelnek a fentiekben tárgyalt zavaroknak. Hollander és Wong (1995) fenomenológiai, diagnosztikai és klinikai megközelítésével szemben Blum és Comings azonban pszichogenetikai vizsgálatokat végzett ezen zavarok genetikai és neurobiológiai hátterének megismerése érdekében. Eredményeik (Blum és mtsai, 2000; Blum és mtsai, 1995; Comings és Blum, 2000) azt jelezték, hogy a fent tárgyalt zavarok közös gyökerét a középagyi dopaminerg rendszer genetikailag meghatározott diszfunkciója adhatja. Ez a diszfunkció alapvetően abban áll, hogy bizonyos genetikai jellemzők mellett a személyt a középagyi jutalmazó központ (e központ meghatározó neurotranszmittere a dopamin) alulműködése jellemzi, azaz az általában szokásos ingerek nem nyújtanak számára megfelelő jutalomérzést, kielégülést. Ez egy állandósult jutalomhiányos állapotot hoz létre a személyben (ezt nevezik a szerzők jutalomhiányos szindrómának; reward deficiency syndrome). Ez a „hipodopaminerg vonás”, amely a szerzők eredményei szerint alapvetően öröklött rendellenesség, a középagyi dopaminerg rendszer alulműködése révén (ez tulajdonképpen a dopamin-D2-receptorok hiányát, alacsonyabb sűrűségét jelenti ebben az agyi régióban) a magas rizikójú viselkedések keresését fogja eredményezni. Ezek az impulzív, magas kockázati viselkedések tudják ugyanis biztosítani azt a fokozott ingerlést, amelyre az ezzel a hiányállapottal jellemezhető személy vágyik. Nemcsak az impulzív, kockázatkereső viselkedések, de az egyéb jutalmazó magatartásformák, mint az evés, a szexuális viselkedés is képes a rendszer fokozott izgalmát elősegítve kompenzáló hatást betölteni. Ugyanígy a drogkereső magatartás és a különböző pszichoaktív szerek e rendszerre kifejtett közvetlen (amfetamin, kokain) vagy közvetett (alkohol, nikotin, kannabisz, opiátok) hatása is kompenzatorikus szerepet tölthet be azoknál a személyeknél, akiknél fennáll a jutalmazórendszer deficitje.