A munkafüggőség, vagy más néven munkaalkoholizmus, illetve munkamánia kifejezetten gyakori, hétköznapi fogalommá vált. A munkaalkoholizmus (angolul „workaholism”) kifejezést először Oates használta 1971-es könyvében; a szóösszetétellel utalva arra, hogy az alkoholizmushoz hasonlatos jelenségről van szó. A szerző ennek megfelelően a definíciót is az alkoholizmus meghatározásából alakította ki: a munkafüggőség olyan viselkedés, melynek lényege, hogy a személynek folyamatos, kontrollálhatatlan és túlzott szüksége van arra, hogy dolgozzon, miközben mindez kedvezőtlen hatással van az egészségére, boldogságára és társas kapcsolataira. Az első meghatározás óta már számos definíció született; McMillan O’Driscoll, Marsh és Brady (2001) szerint ezeket célszerű kategóriákba rendezni. A dinamikus definíciók a munkafüggőség azon jellemzőjét emelik ki, hogy az eszköz lehet a személy számára a családjával és barátaival kapcsolatos felelősség és problémák elkerülésére, miközben elnyeri főnöke és munkatársai elismerését (pl. Killinger, 1991). A karakterisztikus definíciók a munkafüggőség során megjelenő viselkedési formák struktúrájára és mértékére koncentrálnak, továbbá főként olyan implicit értékítéleteket tartalmaznak, mint az „irracionális”, „túlzott” vagy „közömbös” (pl. Machlowitz, 1980). Az operacionális definíciók a viselkedés azon komponenseit ragadják meg, amelyek a munkafüggőséget meghatározzák. Az ilyen meghatározások olyan szerzők nyomán születnek, akik a munkafüggőséget több, egymástól független faktorból álló konstruktumként képzelik el.