A neurobiológiai kutatások közel harminc év alatt ismerték fel, hogy milyen molekuláris mechanizmusok állhatnak a szinapszisok erősségének megváltozása, azaz a szinaptikus plaszticitás hátterében. A szinaptikus plaszticitás mint legelfogadottabb sejtszintű tanulási paradigma természetesen a kutatások középpontjában szerepelt, és az 1990-es évekre már olyan, főleg molekuláris biológiai technikák álltak rendelkezésre, amelyek segítségével részleteiben fel lehetett tárni azokat a kémiai szignálrendszereket, amelyek a szinapszisok erősödésében vagy gyengülésében szerepet játszanak (összefoglalásként lásd Silva, 2003). Kiderült, hogy ezek a mechanizmusok annyira általános érvényűek, hogy alapelveikben az agykéregtől a gerincvelőig hasonlóképpen játszódnak le. Ennek tükrében nem meglepő tehát, hogy az addikció neurobiológiai hátterének kutatói is beemelték az új ismereteket az addikció kialakulásának és fenntartásának magyarázatába. A számos áttekintő tanulmány mellett maga Wise is publikált 2002-ben a legrangosabb idegtudományi szakfolyóiratok egyikében, a Neuronban egy összefoglaló munkát, amely a korábbi dopaminergrendszer-központú elmélet mellé helyezte a szinapszisok súlyának megváltozását mint az addikció magyarázatára szolgáló neurobiológiai mechanizmust. Napjainkban ez a nézet a legelfogadottabb, ezért ezt részletesen ismertetjük, részben Wise (2002) tanulmánya nyomán.