Az 1970-es években – éppen az információalapú programok eredménytelensége láttán – változások következtek be az iskolai drogprevencióban. A változás lényege az volt, hogy a drogokról a hangsúly a fiatalok pszichoszociális igényeire tevődött át. A mögöttes elképzelés az volt, hogy a fiatalok bizonyos jellemzőkkel rendelkeznek, melyek a droghasználat szempontjából veszélyeztetetté teszi őket. A megoldás az érzelmi nevelés, fejlesztés. Ez az egyéni és a szociális fejlődést állította előtérbe; ezzel a fiatalok legyőzhetik a drogok iránti igényüket, illetve ki- vagy továbbfejleszthetnek olyan készségeket (életvezetési készségek: life skills), tulajdonságokat, melyek megtartják őket a drogmentes életvitelben (pl. értéktisztázó beszélgetések: value clarification). Ilyen pl. a magas fokú önértékelés, a belátás képessége, az asszertivitás. Az igényes elméleti háttér ellenére a programok a gyakorlatban nem működtek, pontosabban ha a várt pszichoszociális hatások be is következtek, a droghasználatra gyakorolt hatásuk csekély vagy nulla volt. Az eredménytelenséget olyan okokkal magyarázták – többek között –, hogy túl hangsúlyosak voltak az osztálytermi „általános” foglalkozások, amit sokszor nem megfelelő képzettségű szakember tartott. A szakemberek képzése külön probléma volt, hiszen esetenként csoportpszichológiában jártas programvezetőket igényeltek a foglalkozások; néhány száz órás programokat, hiszen pozitív csoportatmoszférának kellett kialakulnia, ami aztán facilitálta (volna) a változásokat. Tehát a programok nemcsak eredménytelenek, de költségesek is voltak.