Spence és Robbins (1992) esetében láttuk, hogy három dimenzió mentén hat különböző munkavégzőtípust írtak le, s közülük lényegében egyet tekinthetünk munkafüggőnek. Velük szemben több szerző a munkafüggőségen belül differenciált alcsoportokat – noha ezt ők nem empirikus úton kimutatott pszichológiai faktorok mentén, hanem csupán elméleti és megfigyeléses alapon tették. Oates (1971) például öt különböző munkafüggőtípust különített el. Az állhatatos munkafüggő rendkívül perfekcionista, rendszeresen túlvállalja magát, környezetével szemben intoleráns, így a közösségekből kirekesztik. Az átalakult munkamániás az élet minden területét halálosan komolyan veszi, minden percét pontosan megtervezi, és folyamatosan határokat szab önmagának. A menekülő munkamániást Oates úgy határozta meg, mint azt a személyt, aki valamilyen élethelyzettől, például rossz házasságától menekül a munkavégzésbe. A szituációs munkaalkoholista és az álmunkamániás viszont jelenlegi tudásunk szerint nem tekinthető munkafüggőnek. Az előbbi valójában az instabil és kedvezőtlen gazdasági háttere miatt kényszerül túlzott mennyiségű munkavégzésre, utóbbi pedig szintén a gazdasági-társadalmi előrelépés miatt küzdve dolgozik többet, s nem önmagával szemben magasak az elvárásai, hanem csupán magasabbra szeretne kerülni a munkahelyi hierarchiában.