A kényszeres vásárlás („compulsive buying”) jelensége az elmúlt évtizedekben, kifejezetten a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje óta került a figyelem fókuszába, ugyanakkor már korábban felfigyeltek rá híres személyiségek, például Marie Antoinette, Mary Todd Lincoln, Jacqueline Kennedy vagy Diana hercegnő kapcsán (Black, 2007), illetve a 20. század elején megjelentek az első szakmai írások is a témával kapcsolatosan. Kraepelin (1915) pszichoterápiás munkája során megfigyelte, hogy egyes páciensei kóros vásárlási hajlammal jellemezhetők, és a problémát oniomániának nevezte el. A kifejezés a görög „onios” és „mania” szavakból tevődik össze; előbbi szó jelentése: „eladó”. Egy évtizeddel később Bleuler is hasonló problémákat tapasztalt egyes betegei kezelése során, és ahogy Kraepelin, úgy ő is a zavar impulzív jellegzetességeit hangsúlyozta. 1924-es írásában az alábbiakkal jellemezte a problémát: „Különleges ismertetőjegye az impulzivitás; [...] a páciensek teljes mértékben képtelenek arra, hogy differenciáltan gondolkodjanak, és hogy figyelembe vegyék cselekvéseik eszméletlen következményeit, és annak lehetőségét, hogy ne hajtsák végre a tettet. Ahogy magát az impulzust sem érzékelik, csak cselekednek természetük szerint, ahogy a hernyó, amelyik felfalja a leveleket” (Bleuler, 1924, 5401). Ezen korai szerzők tehát a zavar impulzív vonásait (pl. kontrollvesztést, a következmények belátásának képtelenségét) emelték ki, s egyúttal elsősorban a kleptomániához és piromániához hasonló betegségnek tekintették. Mindez párhuzamba állítható Hollander és Wong (1995) elképzelésével, amely szerint a kényszeres vásárlás az általuk felvetett és jelen kötet első fejezetében ismertetett kompulzivitás-impulzivitás spektrumon a kleptománia mellett helyezkedik el (Demetrovics és Kun, 2010). A zavar elnevezése, illetve az obszesszív-impulzív spektrumon való megjelenítése ugyanakkor a probléma kényszeres jellegére is utal. A szakirodalomban a probléma tárgyalásakor legtöbbször a kényszeres vásárlás kifejezést használják, ugyanakkor számos más elnevezéssel is találkozhatunk. Ezek az elnevezések nemegyszer a jelenség más megközelítésben való értelmezését is tükrözik. A „kényszeres vásárlás” kifejezést használó szerzők értelemszerűen a jelenség repetitív, kompulzív jegyeit emelik ki (pl. d’Astous, Maltais és Roberge, 1990; Faber és O’Guinn, 1992; Faber, O’Guinn és Krych, 1987; McElroy, Keck, Pope, Smith és Strakowski, 1994; O’Guinn és Faber, 1989; Valence, d’Astous és Fortier, 1988,), míg az „impulzív vásárlás” elnevezést használók – a fent említett pszichoanalitikus szerzőkkel egyetemben – a problémát alapvetően kontrollvesztéssel, a tervezés és a negatív következmények figyelembevételének hiányával jellemzik (pl. Weun, Jones és Beatty, 1997). Ez a megközelítés a jelenlegi diagnosztikai rendszerekben is tetten érhető, ugyanis a kényszeres vásárlást a DSM-IV – bár külön nem tárgyalja – a „máshova nem sorolt impulzuskontroll-zavarok” osztályában említi. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy mivel a zavar tünettanát tekintve mind kompulzív, mind pedig impulzív sajátságokkal rendelkezik, felmerül, hogy meg kell különböztetnünk egymástól az impulzív és a kompulzív vásárlást. Az impulzív vásárlás kétségtelenül egy jóval gyakoribb jelenség, amelyet megközelítően a normál populáció fele tapasztal élete során (Lejoyeux, Ades, Tassian és Solomon, 1996; Rook és Fischer, 1995), ezt azonban önmagában nem tekinthetjük betegségnek, hiszen többnyire akut, elszigetelt eseményről van szó. Ezek az egyszeri vagy alkalmi esetek alapvetően nélkülözik a kompulzív elemet. A megvásárolt termékek közel egyharmada impulzív vásárlás útján kerül a tulajdonosához (Faber és Vohs, 2004). Azaz mindannyian átélhetjük azt az élményt, amikor a pillanat hevében, előzetes tervezés nélkül vásárolunk meg valamit, anélkül, hogy a vásárlás financiális következményeit figyelembe vennénk. Cselekedetünket ekkor az a vágy vezérli, hogy megszerezzük a kívánt tárgyat, és a vásárlás közben és után boldogságot élünk át. A kompulzív vásárlás dinamikája ezzel szemben jóval összetettebb, mozgatórugói komplexebbek. Míg az impulzív vásárlást külső tényezők, például a látvány, a közelség, illetve elsősorban a kívánt tárgy megszerzésének célja váltja ki, addig a kompulzív vásárlás hátterében belső tényezők húzódnak meg: a kényszeres vásárló belső feszültségét, szorongását, negatív érzelmi állapotait próbálja csökkenteni a vásárlás által, azaz mintegy menekülésként, megküzdési stratégiaként alkalmazza a vásárlást (Edwards, 1992). Amennyiben a jelenséget önszabályozási deficitként szemléljük, az impulzív vásárlás alulszabályozásként, a kompulzív vásárlás félreszabályozásként fogható fel (Faber és Vohs, 2004; Swan-Kremeier, Mitchell és Faber, 2005). Az impulzív vásárlás esetében egy egyszeri hiba csúszik be a célvezérelt viselkedés folyamatába, ezáltal elégtelen önszabályozás jelentkezik, és a személy megvásárolja az adott terméket. A kontroll azonban ezt követően visszaáll, így mindössze egy egyszeri „kilengésről” beszélhetünk. A kompulzív vásárlás során jóval súlyosabb hiba érzékelhető az önszabályozási rendszerben, gyakorlatilag az önszabályozás teljes összeomlását tapasztalhatjuk. Ily módon érthető, hogy a kompulzív vásárlás is tartalmaz impulzív elemeket. A „félreszabályozás” a fentebb már említettekre utal, miszerint a személy a vásárlással próbálja szabályozni belső problémáit – ugyanúgy, ahogy például az alkoholproblémával küzdő személy alkoholfogyasztással „kezeli” belső feszültségét. Ebben a megközelítésben a kényszeres vásárlás – a pszichoaktív szerekkel kapcsolatos függőségeknél leírt – szelfmedikációs eszközként is értelmezhető (Khantzian, 1985), megerősítve azt az elképzelést, hogy a kémiai és viselkedési addikciók hátterében közös pszichés mechanizmusok húzódnak meg. Ahogy jelen fejezet későbbi részében látni fogjuk, mindezt a zavar alkohol- és drogabúzussal, valamint -dependenciával való gyakori együtt járása is alátámasztja. A zavar addikciókkal való szoros kapcsolatát annak elnevezésében is tetten érhetjük számos szerző esetén. A már említett „kényszeres vásárlás” és „impulzív vásárlás” helyett ugyanis egyesek az „addiktív vásárlás” (Scherhorn, Reisch és Raab, 1990) vagy a „vásárlásalkoholizmus” („shopaholism”, illetve „spendaholism”) (Campbell, 2000) kifejezéseket használják.