A halhatatlan és visszatérő hősök Kárpát-medencei hagyománykörének talán legfőbb jellegzetessége, hogy abban három hagyományréteg, három altípus van egyszerre jelen – olykor egymással kontaminálódott formában. Ez egyben a vonatkozó magyar mondaanyag legfőbb sajátossága, hiszen a szomszédos népek folklórjában vagy az egyik, vagy a másik változat szerepel. E három hagyományréteg eredete földrajzilag jól lokalizálható és elterjedésüket illetően is behatárolható. Az egyik ilyen réteg legkorábbi, még nyomon követhető formájában az antik héroszkultusznak, közelebbről egyes ógörög városállamok helyi hősének, e hős halotti kultuszának öröksége.1 Ez az eredeti réteg élt tovább a bizánci harcos szentek legendáiban, s jutott el általuk a nyugati keresztény kultúrkörbe, ahol aztán a X–XIV. században számos helyi változat is kialakult. Az Árpád-kori Magyarországot mint a keleti és nyugati rítusú kereszténység találkozási pontját, kontaktzónáját e téren is érhette mindkét irányú hatás (a Kárpát-medencei Szent György-hagyományok tekintetében például esetenként nehéz eldönteni, hogy az adott jelenség délről vagy nyugatról érkezett-e), a magyar anyag, azon belül kivált a Szent László-mondakör példája mutatja, hogy e tekintetben a Bizánc felől érkező szellemi hatás volt az elsődleges – s nem csupán korábban jutott el a magyarsághoz, de a X–XI. századi nyugati előfordulásoknál plasztikusabb példákat is kínált. Ez a hatás érhető tetten már a Nagyobbik Gellért-legenda Csanád-mondájában,2 s még inkább abban a Szent László-történetben, melyet először a Névtelen Minorita krónikája örökített meg, és amely a középkori Biharban oly intenzív Szent Demeter-kultusz, illetve e bizánci megalomártír legendáinak ihletésében fogant (lásd még később mindehhez a két legenda motívumegyezéseit).3