Mint azt már a korábbiakban is jeleztük, a halhatatlanság, illetve a halhatatlan hős majdani visszatértének képzete egyike az emberiség elementáris gondolatainak, s már a különféle mítoszokban is fellelhető. E hiedelmek egyik gyökere az asztrális világfelfogásban érhető tetten, mely a babiloniakat, és általuk az egész ókori keletet áthatotta: a lenyugvó, majd felkelő Nap, az elfogyó, majd újra születő holdsarló az ókori népek körében egyetemleges jelleggel a feltámadás szimbóluma lett. „A természeti erők, melyek kivált a Nap, a hold és egyes feltűnőbb csillagok hatásaiban nyilvánulnak – írja Mahler Ede –, évenkint a természet periodikus elhalását és újra ébredését nyújtják és így ezek a mindent felölelő világfelfogás keretében a feltámadásban való hit kiindulási pontjaivá váltak. Az istenek, mint a kiknek inkarnáczióiul jelentkeztek a természeti erők, a halottak felkeltői voltak. Így Mardukot, a Nap és az év korai Napját, vagyis a reggeli és tavaszi Napot, ezekkel a nevekkel illették: a tiszta korona istene, a tiszta eskütétel istene, a halottak felkeltője. Ninib, a felkelő Nap istene is »felkeltője a halottaknak«, mert ő az isten, »a ki életet ad, ő a könyörületes isten«.”1 Ezt jelképezi Istar holdistennő alvilágjárása is a babilóniai szakrális szövegekben.2