Hogyan alakul a felekezeti, a vallási identitás korunkban és kultúránkban, amikor még a vallási identitás jövője is kétségesnek látszik? Hiszen ma már sokak tapasztalata, hogy az ének és az identitások hűlt helyén szituatív (éppen most) éneket és/vagy aktuális szerepeket találunk. Sokan vannak, akik lefekvés előtt néhány percre felveszik vallásos szerepüket és/vagy énüket, és azért imádkoznak, hogy jobban sikerüljön állásért versenyző, irányító, szervező, kutató, érdekeket képviselő szerepeiket és/vagy énjeiket megvalósítani. Vasárnap aztán kissé hosszabb időre veszik fel vallásos (katolikus, református, evangélikus, baptista vagy mormon) szerepeiket és/vagy énjeiket, és istentiszteletre mennek, ahol (mint a mi templomunkban eléggé gyakran) a mise végén eléneklik a Himnuszt. Ekkor a hívők egy része átvéve hazafiúi énjét, szerepét − vigyázzba áll, és amikor a Székely himnuszt is eléneklik (manapság hazánkban ez is előfordul), a hívők egy része pártpolitikai szerepére és/vagy énjére vált át. Mindezeket a szerepeket és éneket a mi (európai-amerikai) kultúránkban egyre többen testesítik meg olyan egyének, akik − Csányi Vilmos kifejezését használva − egytagú csoportok tagjai, akik ugyan formálisan kötődnek különböző közösségekhez (iskola, munkahely, család, konditerem vagy party közönsége), de érdemben nem.1