Ma nálunk is sokan azt várják a politikai hatalomtól, az államtól, hogy teremtsen rendet, jólétet és egészséget; a népegyháztól pedig azt, hogy imádkozzon ezért, amúgy meg lehetőleg tartózkodjon a közvetlen társadalmi-gazdasági-politikai kérdésektől; cserébe politikai vezetőink megígérik, hogy hazánk védőbástyája lesz a kereszténységnek. Csakhogy az a kereszténység, melyről Johann Baptist Metz beszél, korántsem igényli ezt, ugyanis ő egyfelől az egyház kritikai-felszabadító funkcióját, másfelől a „politikai misztikáját” hangoztatja.1 Utóbbi elsősorban a szenvedőkkel, az elnyomottakkal és a szegényekkel való compassiót, együttérzést jelenti. A meg(f)osztás ellen protestáló katolikusként magam valami hasonlót hallok ki Ferenc pápa üzeneteiből. Számomra egyértelmű, hogy a jezsuita Ferenc pápának Assisi Ferenchez való viszonya mentes az érzelgős ájtatosságtól; a pénz istenítésén alapuló kirekesztő kapitalizmus embertelensége elleni harcban nem tartja elegendőnek az eddigi jámbor jótékonykodás valamivel buzgóbb folytatását, hanem a célok és prioritások átrendezését, az egyház- és kormánypolitikák alapos átalakítását sürgeti, méghozzá az igazi áldozathozatal jegyében és a tettek mezején.2