Úgy tűnik, hogy erre a csendre még a mai „gyakorló” kereszténynek sincs elegendő affinitása, lehetősége, esélye, arra viszont mindegyikük képes, hogy − mondhatni hétköznapi − lépéseket tegyen a csend irányában, ugyanis az ember P. Berger tudásszociológus szerint lényegénél fogva másik világokba átlépő, vagyis ilyesfajta átlépésre, transzcendálásra alkalmas lény.1 Ugyanerről szól Nyíri Tamás filozófiai antropológus is, amikor a túlparti fényekről, a transzcendenciának a mindennapi életben is felbukkanó jelzéseiről beszél.2 Berger komikumról szóló, A komikum mint a transzcendencia jele című könyvének zárófejezetében „a humor – mely transzcendálja a mindennapi realitást, és időlegesen egy másfajta realitást helyez bele − a transzcendencia alacsonyabb fokozata. […] A komikus élmény eredete közel van a numinozitáshoz. […] A komikus a szakramentális univerzum manifesztációja”; amit úgy is le lehet fordítani, hogy már a viccelődő ember is transzcendál egy kicsikét.3 A „transzcendencia” helyébe „misztikát”’ is írhatunk. Nyíri a humoron kívül a rend igényében, a játékban és a reményben látja meg a túlparti fényeket. Amikor számon kértem rajta a művészetet, igazat adott, s megígérte, hogy az átdolgozott kiadásba ötödiknek a művészet is bekerül.