Arisztotelész úgy határozta meg1 a demokráciát, mint a sokak uralmát, amely magában foglalja az állami vezetők megválasztását és visszahívásának lehetőségét. Egy olyan rendszert, amelyben az egyéni érdekek a többségi, vagyis közérdekhez viszonyítottan kevésbé érvényesülnek, továbbá amely az oligarchia mint a kevesek uralmának ellentéte. Rousseau társadalmi szerződésre és Hobbes protego ergo obligo elvére alapított elmélete ugyanazt a kérdést próbálja megválaszolni, de ellentétes megközelítésből. A meghatározó különbséget az egyén szerepének és helyének a közösségben, az egyén és az állam kapcsolatának, valamint utóbbiból fakadóan a belső szuverenitás korlátainak eltérő megítélése jelenti. Azt mindkét elmélet elismeri, hogy a társadalmi túlnépesedéssel kizárt a kodependens viszonyoktól való eltérés, ugyanakkor az együttműködéssel járó önkorlátozás alapját eltérően határozzák meg. Az Egyesült Államok Alkotmánya (1787) és Az ember és a polgár jogainak deklarációja (1789) is Rousseau elméletét vette át. Löwenstein erre is tekintettel sorolta saját felosztásában az eredeti alkotmányok körébe az Egyesült Államok Alkotmányát.2 James Madison a kormányzás és a képviselet szempontjából megkülönböztette a demokráciát és a köztársaságot. A demokrácia szerinte az emberek közvetlen részvétele a közpolitika meghatározásában és a döntéshozatalban, míg a köztársaságban mindezt a társadalom tagjai nem közvetlenül, hanem választott képviselőik útján teszik. Madison, az Egyesült Államok egyik alapító atyja és egyben negyedik elnöke természetesen a képviseleti úton gyakorolt közhatalmat részesítette előnyben, mivel a választott képviselők eleve kétszeresen szelektált körből kerülnek ki, akik ezért statisztikailag nagyobb eséllyel lesznek a megfelelő személyek a feladatra.3 Ez a megfontolás önmagában erős legitimációt alapoz meg az állami vezetőknek, akik választás útján nyerik el tisztségüket. Azonban ez kétélű fegyver, minthogy a népszerűség alakulására hivatkozva az ellenzék megkérdőjelezheti a választott vezető legitimitását, és így döntéseit is, illetve a népszerűség megtartása és növelése nagy eséllyel fog hangsúlyosabb figyelmet kapni a politikustól, mint maga a kormányzás. John Stuart Mill a Madison által tett megkülönböztetést pragmatikusan összevonta, és az előnyöket kiemelve a képviseleti demokráciát jelölte meg a politikai egyenlőség esszenciájának.4 A képviseletben megvalósuló politikai egyenjogúság ígérete nem más, mint a demokrácia alapvető igazsága. Madison és Mill egyaránt rávilágítanak arra, hogy egy nagy lélekszámú társadalomban törvényszerű, hogy a hatalomgyakorlásban csak képviseleti úton, vagyis közvetetten lehet részt venni. Másrészt, a politikai vezetőknek észre kell venniük a közérdeket, a közakaratot és a közjót.