A katonai szövetség valamennyi nemzetközi együttműködési forma közül a legerősebb, amely egyúttal legszorosabban kapcsolódik a félelem nemzetközi exportjához-importjához, mivel az főszabály szerint ebben az esetben automatikus átvételt eredményez. Tekintettel arra, hogy az ENSZ Alapokmánya 2. cikk 4. bekezdése alapján az államoknak tartózkodniuk kell az erőszakkal való fenyegetéstől, valamint az erőszak alkalmazásától. Ebből következik, hogy a katonai szövetségben lévő államok alapvetően már nem egy támadólagos – tipikusan területszerzésre irányuló – nemzetközi fegyveres konfliktusra tekintettel alakítják ki tartós együttműködésüket. A katonai szövetségek célja így – összhangban az ENSZ Alapokmányával – sokkal inkább egy előre nem látható nemzetközi jogi helyzet megoldása, amelyben a szövetség tagjai egy jogellenes erőszak elszenvedői vagy nemzetközi felhatalmazással humanitárius beavatkozást hajtanak végre közösen. A katonai szövetség részeseit megillető jogokat és kötelezettségeket a szövetséget létrehozó nemzetközi szerződés tartalmazza. A megtámadott állam ugyanakkor nem minden esetben gyakorolja a szövetségből fakadó jogait. Ennek többnyire belpolitikai és a nemzetközi kapcsolatokban rejlő okai vannak. Az Egyesült Államok elnökének 2001. szeptember 20-án elmondott kongresszusi beszéde egyszerre volt üzenet az amerikai társadalomnak, az Egyesült Államok szövetségeseinek, valamint a világ minden országának. A helyzetértékelésen túl követeléseket fogalmazott meg Afganisztán tálib kormánya részére, valamint utalt arra, hogy az amerikai kormány kezdeményezte a Washingtoni Szerződés 5. cikkének életbe léptetését.1 Az angol terminológiában csak „afganisztáni háborúként” ismert további események ismertek. Ezzel szemben, amikor sorozatos terrortámadást követtek el az Iszlám Államhoz kötődő személyek és csoportok franciaországi célpontok ellen – és az Iszlám Állam már egyébként is súlyosan veszélyeztette a nemzetközi békét és biztonságot – Hollande francia elnök nem kezdeményezte a Washingtoni Szerződés 5. cikkének életbe léptetését.2 Az EUSZ 42. cikk 7. bekezdése valamennyi tagállam számára kötelezően írja elő a megtámadott tagállam segítését és támogatását, ugyanakkor ez nem egyenlő az összehangolt és automatikus katonai fellépéssel, így ez inkább csak egyfajta iránymutatás a tagállamok számára, illetve meghatározatlan tartalmú és mértékű felajánlási kötelezettséget teremt a megtámadott tagállam felé. Az EUMSZ 222. cikkében megfogalmazott ún. szolidaritási klauzula alapján viszont mindenképpen érvényesülne valamilyen mértékű automatizmus, továbbá az uniós szervek is kiemelt szerepet kapnának a végrehajtásban és a koordinációban. A francia elnök az EUMSZ 222. cikkének említésétől is tartózkodott. A szolidaritási klauzula a tagállamok területére vonatkozóan határozza meg katonai vagy más jellegű segítségnyújtást, vagyis a nemzetközi terrorizmus elleni összehangolt fellépésre uniós szinten csak korlátozottan lenne lehetőség.3 Egyértelmű és konkrét rendelkezés esetén is úgy tűnik, hogy a félelem nemzetközi kapcsolatokra gyakorolt hatása nagyban múlik az államok hajlandóságán, hogy a kérdést nemzetközi szintre helyezzék-e, és ha igen, milyen formában.