Az 1958-as francia alkotmány alapvetően két típusát ismeri a különleges jogrendnek. Az alkotmány 16. cikke (pouvoirs exceptionnels) arra az esetre, ha az ország területi integritása vagy függetlensége kerülne veszélybe, felhatalmazza az elnököt a legfőbb hatalommal. Ugyanakkor már az alkotmány kimondja ennek a kivételes hatalomgyakorlásnak a relatív jellegét, amelyet tárgyában és idejében is keretek közé helyez. Az alkotmány 36. cikke (etat de siége) alapvetően a külső támadásokra összpontosít, s ennek megfelelően a veszélyek elhárítását nem a civil igazgatásra terheli, hanem ezzel a katonai igazgatást bízza meg. Franciaországban létezik egy harmadik különleges jogrendi típus is, amely viszont több szempontból is kilóg a sorból. Egyrészt, nem az alkotmány szabályozza, hanem egy törvény (Loi n. 55-385 du 3 avril 1955 relative à l'état d'urgence), másrészt egy kicsit vegyíti az alkotmányban már szabályozott két esetet. Az elnök kivételes és kizárólagos hatalomgyakorlását például kizárja azzal, hogy a kormány lemondását és a parlament feloszlatását követően legkésőbb 15 napon belül megszűnik a különleges jogrendi állapot a törvény erejénél fogva.1 Az état d’urgance szerinti jogrendet az algériai háború idején fogadták el, méghozzá kifejezetten arra a célra, hogy a francia állam azt a konkrét konfliktust képes legyen kezelni. Abból a szempontból valóban indokoltnak tűnik a két különleges jogrendi kategória egyes elemeinek vegyítése, hogy a konfliktus belső és külső jegyeket egyaránt mutat. Egyrészt, ez egy belpolitikai kérdés volt, amelyet az észak-afrikai francia tudatú lakosság (pieds-noirs)2 és a gyarmatok helyzetének politikai-közjogi rendezése indokolt. Másrészt, Franciaország a területi integritására hivatkozott a nemzetközi közösség előtt, amikor fegyveresen lépett fel az algériai harcosokkal szemben. A konfliktus kezelésének nemzetközi megítélése pedig finoman szólva is eléggé megosztott volt.34 A francia elnök 2015. november 16-án – 3 nappal a Bataclan és számos párizsi célpont elleni merényletet követően – a francia parlament két házának összevont ülésén Versailles-ban bejelentette az alkotmány két tárgyban tervezett módosítását. Az egyik a már bevezetett különleges jogrend alkotmányos kereteinek újraszabását, vagyis a kivételes jogkörök bővítését és az alkalmazásukkal azonos időben érvényesülő kontrollmechanizmusok gyengítését, míg a másik az állampolgársági jogviszony megszüntetésére irányuló szabályok könnyítését célozta.5 Az alkotmánymódosítási kezdeményezés végül nem ment át a parlamenten, de Franciaország 2017-ig tartó vitatható politikai és közjogi jellegzetességei sem feltétlenül nevezhetők sikertörténetnek. Már csak azért sem, mert a kormány indokolása szerint a különleges jogrend folyamatos fenntartására a biztonság garantálása érdekében volt szükség, ugyanakkor több, halálos áldozatokkal járó terrorcselekményt is elkövettek ezen időszak alatt. Köztük a legtöbb áldozata a 2016-os nizzai gázolásos terrorcselekménynek volt.