Az olvasási stratégiák tanításával kapcsolatos kutatások egyik legfrissebb összefoglalója, Wilkinson és Son tanulmánya (Wilkinson–Son 2011: 359–388) a Handbook of Reading Research IV. kötetében jelent meg. A szerzők tanulmányuk elején áttekintik a stratégiatanítás történetét. Írnak arról, hogy az 1970-es évektől egy-egy stratégia taníthatóságát vizsgálták, egy évtized elmúltával pedig azt tanulmányozták, hogyan tanítható egyszerre több stratégia. Pressley tranzakciós stratégiatanítása volt a harmadik lehetséges tanítási mód, amelyet vizsgáltak. (A stratégiák tanításának három lehetséges módjáról a fentiekben részletesebben írtam.) Wilkinson és Son szerint a stratégiákkal kapcsolatos kutatások „negyedik hullámát” azok a vizsgálatok jelentik, amelyek lényegében cáfolni igyekeznek – vagy legalábbis új megvilágításba próbálják helyezni – a stratégiatanítással kapcsolatos korábbi megállapításokat. Még mindig nem világos, miért segítik a stratégiák a megértést. Igaz, hogy már több kutatás bebizonyította: akik tanulták az olvasási stratégiák használatát, jobban értik a szövegeket, mint azok, akik nem tanulták. Azonban nem találtak összefüggést az ismert stratégiák fajtája és száma, valamint a szövegértés színvonala között. Szintén elgondolkodtató, hogy nem találtak összefüggést a stratégiahasználat módja és a szövegértés között. (Olyan gyerekeket vizsgáltak, akik valamennyien tanultak olvasási stratégiákat.) A fentiek ellenére mégis mi lehet az olvasási stratégiák hatásának magyarázata? Kintsch szerint valamennyi olvasási stratégiában közös, hogy elősegítik az aktív jelentésalkotást olvasás közben, és összekötik a szöveget az olvasó korábbi tudásával és tapasztalataival (Kintsch 2005). A másik lehetséges magyarázat, hogy a stratégiák olyan eszközök, amelyek képessé teszik a tanulókat arra, hogy elmélyült dialógust folytassanak a szöveggel. Volt olyan kutatás is, amely egy másik – az elmélyült olvasást támogató – módszert hasonlított össze a stratégiatanulással. Az eredmény szerint az értő olvasás javulása hasonló mértékű volt (Palincsar 1986; Kucan–Beck 1997).