A szociolingvisztika és a dialektológia művelői számára közismert jelenség, hogy a magyar anyanyelvi beszélők nyelvi és különösen nyelvjárási tudatossága meglehetősen alacsony fokú. Ismereteik első nyelvükről, illetve nyelvváltozatukról általában kizárólag a „nyelvtanórákon” tárgyalt grammatikai jelenségekre, azon belül is a standardra nyelvtanra vonatkoznak, míg a nyelv természetes diverzitására, az egy nyelven belüli változatosságra, s a változatok létjogosultságára alig. Így a nyelvhasználati sokszínűséget valódi tudás nélkül, standardközpontú, egynormájú szemlélet birtokában élik meg, amely sem mások beszédmódjának toleráns kezelését, sem saját nyelvváltozatuk, illetve belső többnyelvűségük magabiztos használatát és vállalását nem teszi lehetővé. A számos európai országban már megvalósult többnormájú szemlélet eléréséhez első lépésként a jelen helyzet, a beszélők nyelvi mentalitásának adekvát leírására van szükség, hogy annak ismeretében fogalmazhassunk meg javaslatokat további teendőkhöz. A kérdéskört számos csoport körében vizsgáltam az elmúlt évek során, így általános és középiskolában tanító pedagógusok (vö. Parapatics, 2019a és 2020a), közösségimédia-használók (vö. Parapatics, 2020b), valamint középkorú és idősebb falusi lakók körében (vö. Parapatics, 2019b és 2020c), 2017 őszén pedig magyarországi magyar egyetemisták e kérdéssel kapcsolatos nézeteit is felmértem.