A nyelvi attitűdök, azaz a nyelvi elemekkel, formákkal, nyelvváltozatokkal, nyelvekkel kapcsolatos értékelő jellegű vélekedések hatással vannak egyrészt azok használatának a terjedésére vagy visszaszorulására, másrészt pedig a nyelvi értékítéletre, vagyis arra, hogy például a helytelennek tartott nyelvi forma alapján az azt használó emberről műveletlenséget tételezünk fel (vö. Kiss, 1995). A magyar mentalitás jellege a regionális nyelvhasználat háttérbe szorulását eredményezi, igaz, a területi nyelvváltozatoknak az a sajátos funkciója, amivel a lokalitást, a szűkebb közösséghez tartozást és az otthonosságot fejezhetjük ki nyelvileg, rejtett presztízst adhat nekik a magyar társadalom tagjai körében is (vö. Labov, 1966). Az iskolában eltöltött évek hatására (l. Kiss, 1989; Kinzler–DeJesus, 2013; Wagner et al., 2013) a magyar nyelvhasználó általában az egyetlen helyes nyelvi megoldást keresi, ami a „standard nyelvi kultúrában” élve (James Milroy kifejezését idézi Kontra, 2006. 83.) a köznyelvi lesz számára, a többi pedig a helytelen. A „köznyelvitől eltérő, tehát hibás” gondolkodásmódból következően a nyelvjárások összességében inkább alsóbbrendű változatként élnek a nyelvhasználók tudatában. Az a fajta – egyébként elfogadó – attitűd, amely a nyelvjárásokhoz a meghittség, az ismerősség, az „ízesség” gondolatát társítja, egyúttal a falusi, paraszti kultúrához, és megintcsak az iskolázatlansághoz köti – tévesen (vö. még Kiss, 2017). Mindez rosszabb esetben lingvicizmushoz vezethet, ami Kontra Miklós meghatározásában olyan társadalmi megkülönböztetést jelent, „amikor magyarok egyik csoportja magyarok másik csoportját azon az alapon diszkriminálja, hogy az előbbiek szerint az utóbbiak »helytelenül« beszélnek” (Kontra, 2006. 83., újabb eredményekhez vö. Jánk, 2019; Parapatics, 2019a; a metanyelvi tudatosság fogalmáról és fejlesztésének jelentőségéről l. pl. Camps–Milian, 1999; Myhill et al., 2013).