Talán nem túlzás azt állítani, hogy a digitalizálódás és az új digitális technológiák súlyának és jelentőségének növekedése miatt lényegében két, technológiához köthető oktatási innovációs rendszerről kell beszélnünk. Az egyik az oktatásipar innovációs rendszere (ahol a munkaeszközök vagy „szerszámok” innovációja zajlik), a másik pedig az oktatási rendszeren belüli szereplőkre kiterjedő innovációs rendszer (ahol ezen eszközök alkalmazásával a munkavégzés, a dolgok „megmunkálása” zajlik). Ezzel a metaforikus megfogalmazással arra próbáljuk ráirányítani a figyelmet, hogy a két rendszerben eltérő innovációs dinamikát figyelhetünk meg, ami részben azzal függ össze, hogy míg az előbbi – még akkor is, ha állami vállalatok dominálják – alapvetően piaci alapon működik, addig a másik döntően a közszolgáltatások világára jellemző innovációs dinamikát mutatja. Míg előbbi esetében a piaci szféra klasszikus innovációs folyamatainak dinamikáját láthatjuk – még akkor is, ha a piaci szereplők állami megrendeléseket elégítenek ki –, az utóbbi esetében az oktatási innováció dinamikája a szolgáltatási, ezen belül a közszolgáltatási innováció (public sector innovation)1 logikáját követi. Az oktatási ágazati innovációs stratégiák technológiához kapcsolódó részei azzal a kihívással szembesülnek, hogy egyszerre kell foglalkozniuk mindkét oktatási innovációs rendszer folyamataival, és az innovációs folyamatokat párhuzamosan két különböző perspektívából kell nézniük.