Bármily nyitott – s ezért megbízhatóan nem is értelmezhető – Esterházy mostani pályaszakasza, jelenleg úgy látszik, a Bevezetés… utáni periódus kísérletező iránykeresését leginkább a Hahn-Hahn grófnő pillantása (1991) reprezentálja. Nemcsak azért, mert az ismétlődésben ez a regény mutatja a legigényesebb újraértelmezés jegyeit, hanem azért is, mert egy nagy hagyományú epikai műfajváltozat poétikájának hagyományát is képes új horizontba emelni. Az utazási irodalomnak Verne óta többé-kevésbé töretlennek mondható ugyan a tradíciója, az azonban kevéssé ismert, hogy századunk második felében ez a műfaj is alapvető változásokon ment keresztül. Az talán még kevésbé, hogy – mint annyi minden a kései modernségben – részint ez is a latin-amerikai epikának köszönhető. Nem állítjuk persze, hogy Esterházy új regényének kérdései túlmutatnának a – Grillparzertől Handkéig és Ransmayrig ívelő – térségi hagyományon. Azt azonban igen, hogy a narratív inkongruenciák halmozását, a szituációalkotást és az implicit olvasói szerepek nagyfokú rögzítetlenségét tekintve inkább olyan világirodalmi mintákhoz áll közelebb, amelyek már a szövegek megelőzöttségének tapasztalata felől adtak ösztönzést e nagy hagyományú műfajnak.