Ha a kritikai fogadtatást ily módon tehát nem a művek járulékos kísérőjeként fogjuk fel, hanem a megértés végrehajtásának tekintjük, akkor láthatóvá válik, hogy az értelmezési konkretizációk iránya meglehetősen elbizonytalanodik – legalábbis a kritikai beszéd 70-es évekbeli alakzataihoz képest. Különösen az ítéletalkotást megalapozó előfeltevések mozdulnak el tétován a megszokottól – noha persze nem azért, mintha éppen ez a két novelláskötet rendítette volna meg őket. Nem, mert a Fancsikó és Pintát követő Pápai vizeken ne kalózkodj! (1977) közvetlen fogadtatása sem különösebben számottevő. Nem a nagy művekkel szembeni tanácstalanság olvasható ki ezekből a kritikai reflexiókból, hanem inkább az állásfoglalás későbbre halasztásának szándéka. A legtöbb, amiről a kritika a fiatal szerzőt biztosítja, a beválthatónak ítélt ígéretek iránti várakozás, illetve az értelmezés jóakaratú figyelmének fenntartása. Az elbeszélői szemléletforma és az alkotásmód poétikai jellemzőinek értelmezéséből mindössze annyi derül ki, hogy Esterházy novellisztikája nincs igazán belül a beszédnek azokon a tartományain, amelyeket a 70-es évek magyar prózaírása alakított ki magának.