Magyarországon a második világháborút követően, egészen a rendszerváltásig erősen centralizált tantervi irányítás volt érvényben: minden iskolatípusban az oktatás tartalmát egyetlen központi tanterv határozta meg. A rendszerváltás után, az új közoktatási törvény elfogadását (1993) és az első Nemzeti alaptanterv (NAT) megalkotását (1995) követően jött létre, s az iskolai gyakorlatban az 1998/1999-es tanévtől kezdődően érvényesült egy decentralizált tartalmi szabályozás, amelyben két szinten történt az oktatás tartalmának meghatározása: központi szint (NAT), intézményi szint (helyi tantervek). Ez az átalakulás alapvető jelentőségű volt a hazai tantervi szabályozás 1945 óta lezajlott folyamatai során, jelentősen oldotta e szabályozás korábbi merevségét, erősen centralizált voltát (Vágó, 2003). Ez a változás egyben azt is jelentette, hogy a korábbi évtizedek egészen részletes központi szabályozását felváltotta egy, a szándékokat tekintve magtantervvel történő szabályozás. A magtanterv, vagyis a NAT pedig részletezettségében messze elmaradt a korábban érvényes központi tantervektől. Vagyis az intézmények a 90-es évek közepén a tartalmi szabályozás valóban fontos pontjaivá váltak: a helyi igényeknek, az iskolát jellemző pedagógiai kultúrának megfelelően, önállóan alakíthatták ki saját helyi tantervüket.