Az iskolai tanulás eredményességében kialakuló egyenlőtlenségek mindenki által észlelhető módon társadalmi csoportokhoz kötődnek. A tanulásban való elmaradás a szegényekhez, az SNI, BTMN státusúakhoz, a romákhoz, a vidékiekhez, a kistelepülésen iskolákba, a kis létszámú intézményekbe járókhoz, egyes kérdésekben a lányokhoz, más kérdésekben a fiúkhoz kötődik. A pedagógiával nem foglalkozók, de sok esetben a pedagógusok közül is azok, akik nem látják át mélyebben az ok-okozati összefüggések sokszor nehezen értelmezhető sajátosságait, nem tudják azt, amit mi fentebb bemutattunk, hogy egyes sajátosságoknak (roma származás, kistelepülésen iskolába járás, intézmény mérete, bevándorlóstátus) nincs köze a tanulási hátrányok kialakulásához, arról pedig különösen nincs vagy esetlegesen van csak ismeretük, hogy a többi tényező esetében is létezik olyan magyarázat, amely szerint egyáltalán nem okokról van szó (ezt mi is csak a későbbiekben mutatjuk be). Az egyszerű „népi pszichológia” azonnal okokként kezeli a tényezőket, s ehhez még magyarázó elméleteket is gyárt: az aluliskolázott szülők rosszul nevelik a gyerekeiket, nem motiválják őket a tanulásra, a vidéki élet nem biztosít megfelelő tapasztalatokat a modern életben való eligazodáshoz stb. Ez előítéletes gondolkodás, a szakirodalomban az „áldozat hibáztatása” megnevezéssel illetik (Davis & Museus, 2019), kimutathatóan semmi alapja nincs, illetve ha vannak is tényszerű megállapítások ezek között, azok nem jelentenek magyarázatokat a jelenségekre. A sztereotípiák, az előítéletek, sőt, akár a rasszizmus gondolkodási keretei között így társadalmi csoportok kerülnek mintegy a „vádlottak padjára”, vagy ha ez túlzás is, de igencsak gyakori az esélyegyenlőtlenség jelenségeiért éppen a jelenség hatásait elszenvedőknek a hibáztatása. A folyamat egésze távolítja egymástól a társadalmi csoportokat.