A gondolkodók számára mindig is megválaszolandó kérdést jelentett – természetesen nem feltétlenül így fogalmazták meg –, hogy az az előfeldolgozott tudás, amely majd közvetítődik a tanuló felé, vajon hogyan keletkezik. A tanító fejében létező tudás kialakulhat persze szintén közvetítéssel, s akitől ő kapta ezt a tudást, abban is formálódhatott a tartalom ezen a módon, de a végtelenségig nem lépkedhetünk vissza. Hogyan keletkezik „eredetileg” a tudás? Mert ha erre van válaszunk, akkor lehet, hogy azt is mondhatjuk, hogy a mindenkori tanuló ember maga is szerezheti így a tudását. A kérdésre az empirizmus filozófiája adja meg az egyik lehetséges választ, kiérlelt filozófiai rendszerként a 17–18. században – de gyökerei az antikvitásba nyúlnak (Németh, 2015; Ropolyi & Szegedi, 2010). A válasz az – ma már egyszerűnek látjuk, megfogalmazása az empirizmus filozófiájának kialakulásakor komoly szellemi teljesítmény volt –, hogy az ember a tudását a tapasztalataiból meríti, méghozzá elsősorban a „világ üzeneteinek” az érzékszervein keresztüli felfogásával és elraktározásával. Vagyis az ember látja, hallja, tapintja, szagolja, ízleli a jelenségeket, anyagokat, történéseket stb., és ezek az ingerek mintegy bevésődnek az agyába, kialakítva ott a tudást. Hogy már az antikvitásban is létezik a gondolat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az az ókori görögöktől jól ismert metafora, amely a tudás keletkezéséről úgy beszél, mint arról, ahogyan az agyagtáblába a palavessző bevési a jeleket. Később John Locke alkotja meg a tabula rasa (tiszta lap) metaforát, hogy tudniillik az ingerek az emberben úgy alakítják ki a tudást, mint ahogy a tiszta lapra írhatunk egy tollal (Locke, 2003/1689). A tanuló embernek tehát látnia, hallania stb. kell azt, amiről tanul, szemlélnie, érzékelnie kell a dolgokat, a tanítónak pedig a szemléltetés a legfőbb feladata.