A legtöbb ember teljesen természetesnek, szinte már természettörvénynek gondolja azt, hogy mindig egyszerűbb dolgokat tanulunk meg először, és fokozatosan térünk rá az összetettebb struktúrák megismerésére. Az is nagyon természetes gondolat, hogy előbb egyes jelenségekkel, egyes objektumokkal ismerkedünk, és csak később kezdjük el ezeket csoportosítani, észrevéve, hogy az egy csoportba rendezhető objektumok ugyanolyan tulajdonságúak, vagyis elkezdünk általánosítani. A hétköznapi gondolkodásban (és a tanulásról szóló tudományos elméletek többségében) nem kérdőjeleződik meg az, hogy a kisgyermekek konkrét „dolgokkal” foglalkoznak, az áttérés az absztrakt fogalmak, összefüggések megismerésére csak később, fokozatosan válik a tanulás fontos részévé. Van tehát a megismerés „irányával” kapcsolatban egy szinte kikezdhetetlen elképzelésünk majdnem mindannyiónknak (a szerzőnek ma már nem), hogy a világ megismerésének van egy természetes iránya, metaforikusan fogalmazva – alulról felfelé: egyszerű ✧ összetett, egyedi ✧ általános, konkrét ✧ absztrakt. A konstruktivisták ezt másképpen gondolják. „Őrült beszédnek” gondolnánk, hogy ez esetleg fordítva van, a konstruktivizmus elméletében azonban ez igencsak erős megalapozottsággal rendelkező tétel.