A 20. század elejétől, a pedagógia önálló tudománnyá válása után alakult ki sajátos tudományos terminológiája, kutatási területe, a tudomány fejlődését irányító intézményrendszere. Ahogy maga a pedagógia, az oktatáselmélet sem önmagába zárkózó tudomány, tudományág, ma már az embertudományok eredményeinek felhasználása nélkül nem is lenne képes a felmerülő elméleti és gyakorlati problémák megválaszolására. Az új és gyorsan fejlődő társtudományok, interdiszciplináris tudományágak eredményeinek megismerésére és felhasználására is támaszkodik a didaktika, így a pszichológia különböző ágaira, a szociológiára, az antropológiára, az informatikára. Jóllehet ezen tudományok, tudományágak maguk is foglalkoznak pedagógiai kérdésekkel (pedagógiai pszichológia stb.), amire nyilvánvaló visszahatást gyakorol maga az oktatáselmélet fejlődése is. Az oktatáselmélet e hatások miatt s önfejlődéséből következően is differenciálódik. A legfontosabb változásokat részben a pozitivizmus, az empirikus kutatások előtérbe kerülése, a kognitív pszichológiai kutatások, majd az affektív pszichológia, a szociológiai kutatások, a lingvisztikai, kommunikációs irányzatok, az informatika fejlődése jelenti. E hatások eredményeképpen differenciálódik az oktatáselmélet, illetve a különböző hatásokból eredeztethető új eredményeket integrálja is. Így a különböző irányzatok meg-megerősödnek, s az eltérő nézetek, szemléletek konfrontálódása is megindul. E változási folyamatok azonban nem függetlenek a mindenkori társadalomnak a pedagógia tudománya, illetve az iskolák felé közvetített elvárásainak folyamatos változásától sem.