Korábban már többször megkülönböztettük az implementációs folyamatok makro- és mikroszintjét. Előbbi alatt értve a rendszerek legmagasabb szerveződési szintjét, az oktatási szektor esetében ez az oktatási rendszer átfogó, általában nemzeti szintjét jelöli. Az itt működő központi szereplők döntéseikkel több vagy akár minden beágyazott alrendszerre (pedagógusok, iskolák, iskolacsoportok, szakmai támogató intézmények) közvetlen hatással lehetnek. Ezzel szemben utóbbi az elemek legkisebb értelmezhető rendszerét jelöli, ami oktatási kérdések kapcsán legtöbbször az egyes pedagógusokat, az oktatásfejlesztési beavatkozások implementációjának vizsgálata során azonban általában az iskolákat jelenti (Letschert, 2005; Perjés–Vass, 2009). E két szint megkülönböztetése, és az ezekről való tudás megszületése a kurrikulumelmélet és -fejlesztés egyik legjelentősebb kognitív váltásaként, fejlődéseként értelmezhető. Azok, akik határozott különbséget tesznek e szintek között, általában számolnak azzal, hogy a makro- és mikroszintű folyamatok együttesen határozzák meg a beavatkozások sikerét, illetve hogy a makroszint kezdeményezéseire adott mikroszintű válaszok sokaságán múlik, hogy az implementáció miként valósul meg. A valóságban azonban az oktatási beavatkozások közege ennél jóval összetettebb rendszert alkot. A tipikus és valószínűleg leghasznosabb gondolkodásmód a mikro- és makroszint mellett egy harmadikat, a mezoszintet is megkülönbözteti. Utóbbi a köztes szerveződési szintet jelöli, a kurrikulumimplementáció esetében ez az a szint, ahonnan még jól láthatók a mikroszintű történések, feltételek, szükségletek és ahonnan már a rendszer egészének működése is átlátható. Gyakran előfordul, hogy három szintnél többet különböztetünk meg. Például amikor az iskolai szintet tovább bontjuk, és külön foglalkozunk a vezetőkkel, a pedagógusokkal és a diákokkal. Újabb szintek azonban nemcsak erősebb fókuszálással, hanem a perspektíva tágításával is megjelenhetnek. Így például az oktatásfejlesztési beavatkozások vizsgálata során sokan kiemelt figyelmet fordítanak a szupraszintre is, azaz azt a nemzetközi közeget, amely akár közvetlenül az uniós szabályozásokkal, akár a nemzetközi trendek közvetett hatásával befolyásolhatja az alatta lévő rendszerek viselkedését. Valójában ezeknél is jóval több szint létezik, azonban az implementáció problémakörével foglalkozó legtöbb szerző ebben a három-öt szintben gondolkodik, mivel az összes létező szint számbavétele (ha ez egyáltalán lehetséges lenne) már olyan mértékig növelné a komplexitást, hogy az se kezelhető, se kommunikálható nem volna.