A fejezet címében jelzett problematika rendkívül komplex, és a szövegelméleti diskurzus résztvevői meglehetősen megosztóan viszonyulnak ahhoz, hogy a szövegekről való tudományos vélekedés kontrasztív viszonyítási területeként patologikus szövegeket, atipikus nyelvhasználói működéseket vagy olyan kommunikációs helyzeteket vizsgáljunk, amelyek valamelyik tényezője nem megfelelő. Én magam úgy gondolom, a szövegtani gondolkodás eljutott arra a szintre, hogy – ha nem is minden egyes irányzat szemléletének megfelelően – definiálta az alapkategóriák meghatározó sajátságait. Így az olyan kutatások, amelyek a komplex tárgy pusztán egyetlen moduljának eltérését helyezik fókuszba – amely lehet a nyelvi megvalósulás, a kommunikáció valamely tényezője, az egyén mentális működése is –, értékes adatokkal járulhatnak hozzá a tipikus jelenségek jellemzőinek árnyalásához. Az ilyen természetű kutatások hátrányát én inkább abban látom, hogy a szövegalkotás és -értelmezés kommunikációs kontextusának összetevői olyan sok és sokféle tekintetben mutathatnak eltérést a prototipikustól (vagy épp a tűréshatáron belüli normától), hogy ezeknek az eltéréseknek a kimerítő rendszerezése aligha lehetséges. Az elemzett példák így megmaradnak az egyedi jelenségek szintjén – még akkor is, ha belőlük akár általánosítható következtetések is levonhatók lennének (más kutatások eredményeire vagy azokra is hagyatkozva).