A pedagógus életpálya első 2-3 éve sajátos időszak egyrészt, mert ekkor szembesülnek a képzésből frissen kikerültek leginkább a gyakorlati nehézségekkel (Veenman, 1984), másrészt pedig ez a pályán maradásról való döntés időszaka is, hiszen alapvetően ekkor válik el, hogy a fiatal egész életére elköteleződik-e a katedra mellett, vagy inkább más területen keresi a boldogulást (Ulvik és mtsai, 2009; Ezer és mtasi, 2010; Rizza, 2011), illetve a minőségi szakmai munka megalapozása szempontjából is kiemelten fontosak ezek az évek. A nemzetközi szakirodalom alapján a kezdő tanárokra váró nehézségek több területen is jelentkeznek, melyek egy része a tanítással kapcsolatos szakmai-módszertani probléma, míg más részük inkább szervezeti-adminisztratív jellegű (Szivák, 2004). Más megközelítés szerint a pályakezdő pedagógusok alapvetően három területen igényelnek speciális támogatást: a) szaktárgyi, oktatási-nevelési kérdésekben, b) a saját tanári identitás erősítését célzó személyes, részben a nehézségek sikeres kezelését segítő problémák kezelésében, amelynek része az érzelmi támasz is, c) az integrálódás patronálására az iskolai és szakmai közösségekbe (Stéger, 2010). A tanárképzésben tudásanyaggal jól felvértezett, megfelelő kompetenciákkal rendelkező pályakezdő pedagógusok az intézményi és a szakmai pályaszocializáció révén egy többéves folyamat során válnak gyakorlott pedagógussá. A felkészítésnek a mentorrendszer mellett része a szakszerű támogatás és a pedagógusok hálózati tanulása (Imre és Imre, 2016), s a bevezető szakasz egyben az önreflektív, az önmagát állandóan fejleszteni kívánó tanári szemléletmód kialakulásának időszaka is (Falus, 2004; Stéger, 2010).