A szemantikai argumentumok és – ehhez kapcsolódóan – a szemantikai szerepek lexikai-szemantikai reprezentációból történő meghatározásáról fentebb kifejtettek alapján a tanulmány jelen pontján elegendő empirikus és elméleti konkrétummal rendelkezünk ahhoz, hogy szembenézzünk az argumentumszerkezetnek azzal a felfogásával, amely szerint a lexikai egységek nem rendelkeznek a szintaktikai szerkezetbe kivetülő argumentumhelyekkel, hanem a szintaktikai argumentumokat, tágabban értelmezve: a vonzatok minden típusát, adott szemantikai interpretációjú szintaktikai összetevők engedélyezik. A lexikalista, vagy más néven projekcionista koncepciók ellenében fellépő újabb megközelítés különböző változatokban és elnevezések alatt jelenik meg. Borer (2003) azt a nézetet, amely szerint nem az ige választja ki az argumentumokat, „exoszkeletálisnak” hívja, mert az ige nem szolgál mintegy vázul a mondatszerkezet számára. Sőt, az igék nemcsak argumentum nélküliek, hanem igazából a lexikai egységek szintaktikai kategória nélkül léteznek, azaz nem tartoznak egyik vagy másik szófaji kategóriába. Tehát az argumentumszerkezet és a szófajiság nem a lexikonban felsorolt egységektől, hanem a szintaktikai szerkezettől függ. A neo-konstrukcionista modellek, amelyek közé Boreré is sorolható, olyan, VP-héjas struktúrához hasonló szerkezeteket javasolnak, amelyeknek funkcionális fejei szolgáltatják a konstrukciók jelentésének főbb komponenseit (Levin 2013, 6). Mivel pedig a fejek megfelelnek a lexikai dekompozíció elemi predikátumainak, Levin és Rappaport Hovav (2005, 69) szerint a szemantikai predikátumok ezen a módon visszatértek – az 1960-as és 1970-es évek generatív szemantikája után – a szintaktikai szerkezetbe. Az argumentumszerkezet kezelésének szóban forgó módját Ramchand (2008) konstruktivistának nevezi, amelyen belül azonban az egyes elképzelések között lehet eltérés aszerint, hogy a lexikai egységek szintaktikailag kategória nélkül vagy kategóriacímkével együtt szerepelnek a lexikonban. A konstruktivizmus mint elnevezés lehetőséget ad a hagyományos és új konstrukcionizmus közötti különbség erőteljesebb hangsúlyozására. Nemcsak arról van szó, hogy a konstrukciós grammatika (pl. Goldberg 1995; 2006) – jóllehet elismeri a konstrukció jelentéskonstituáló szerepét – a konstrukciókat felsorolhatónak és memorizálhatónak tekinti, mint amilyenek maguk a lexikai egységek (Ramchand 2008, 11), hanem arról is, hogy a konstrukciós grammatika bizonyos szerepeket feltételez a lexikai egységek vonatkozásában. Igaz, hogy az ágens, téma, eszköz, cél stb. szerepek csak a konstrukciókban jelennek meg, a lexikai egységek rendelkeznek ún. résztvevői szerepekkel (vö. az igespecifikus vs. általános szerepekkel Daviesnél (2011, 400–401)). A nemzetközi szakirodalomban jelentkező fentebb körvonalazott elgondolások jól összeférnek az Alberti-féle (2013) argumentumszerkezet-elmélettel is (l. még: Alberti–Farkas 2015, ahol az argumentumszerkezet kétféle, lexikalista és konstruktivista elképzelésének integrálására explicit kísérlet történik).