A szemantikai argumentumok és – ehhez kapcsolódóan – a szemantikai szerepek lexikai-szemantikai reprezentációból történő meghatározásáról fentebb kifejtettek alapján a tanulmány jelen pontján elegendő empirikus és elméleti konkrétummal rendelkezünk ahhoz, hogy szembenézzünk az argumentumszerkezetnek azzal a felfogásával, amely szerint a lexikai egységek nem rendelkeznek a szintaktikai szerkezetbe kivetülő argumentumhelyekkel, hanem a szintaktikai argumentumokat, tágabban értelmezve: a vonzatok minden típusát, adott szemantikai interpretációjú szintaktikai összetevők engedélyezik. A lexikalista, vagy más néven projekcionista koncepciók ellenében fellépő újabb megközelítés különböző változatokban és elnevezések alatt jelenik meg. Borer (2003) azt a nézetet, amely szerint nem az ige választja ki az argumentumokat, „exoszkeletálisnak” hívja, mert az ige nem szolgál mintegy vázul a mondatszerkezet számára. Sőt, az igék nemcsak argumentum nélküliek, hanem igazából a lexikai egységek szintaktikai kategória nélkül léteznek, azaz nem tartoznak egyik vagy másik szófaji kategóriába. Tehát az argumentumszerkezet és a szófajiság nem a lexikonban felsorolt egységektől, hanem a szintaktikai szerkezettől függ. A neo-konstrukcionista modellek, amelyek közé Boreré is sorolható, olyan, VP-héjas struktúrához hasonló szerkezeteket javasolnak, amelyeknek funkcionális fejei szolgáltatják a konstrukciók jelentésének főbb komponenseit (Levin 2013, 6). Mivel pedig a fejek megfelelnek a lexikai dekompozíció elemi predikátumainak, Levin és Rappaport Hovav (2005, 69) szerint a szemantikai predikátumok ezen a módon visszatértek – az 1960-as és 1970-es évek generatív szemantikája után – a szintaktikai szerkezetbe. Az argumentumszerkezet kezelésének szóban forgó módját Ramchand (2008) konstruktivistának nevezi, amelyen belül azonban az egyes elképzelések között lehet eltérés aszerint, hogy a lexikai egységek szintaktikailag kategória nélkül vagy kategóriacímkével együtt szerepelnek a lexikonban. A konstruktivizmus mint elnevezés lehetőséget ad a hagyományos és új konstrukcionizmus közötti különbség erőteljesebb hangsúlyozására. Nemcsak arról van szó, hogy a konstrukciós grammatika (pl. Goldberg 1995; 2006) – jóllehet elismeri a konstrukció jelentéskonstituáló szerepét – a konstrukciókat felsorolhatónak és memorizálhatónak tekinti, mint amilyenek maguk a lexikai egységek (Ramchand 2008, 11), hanem arról is, hogy a konstrukciós grammatika bizonyos szerepeket feltételez a lexikai egységek vonatkozásában. Igaz, hogy az ágens, téma, eszköz, cél stb. szerepek csak a konstrukciókban jelennek meg, a lexikai egységek rendelkeznek ún. résztvevői szerepekkel (vö. az igespecifikus vs. általános szerepekkel Daviesnél (2011, 400–401)). A nemzetközi szakirodalomban jelentkező fentebb körvonalazott elgondolások jól összeférnek az Alberti-féle (2013) argumentumszerkezet-elmélettel is (l. még: Alberti–Farkas 2015, ahol az argumentumszerkezet kétféle, lexikalista és konstruktivista elképzelésének integrálására explicit kísérlet történik).

 

 

Ami jelen esetben különösen érdekes, az az, hogy a run ’fut’ jelentésének általam félkövérrel kiemelt részlete implicit módon – ha nem is nyíltan, argumentumszerkezeti formában – magában foglalja az adott fajtájú mozgásban részt vevő szereplőt. Ez arra utal, hogy logikailag kikerülhetetlenek, kihagyhatatlanok a lexikai jelentésmegadásból az igék által denotált szituációk inherens résztvevői. Ezzel pedig tkp. ugyanoda jutottunk, mint a tanulmány 3. pontjában, nevezetesen: a szemantikai argumentumok és szerepeik kiolvashatók a lexikai-szemantikai reprezentációkból.

 

 

A bemutatott példasor kapcsán számos kérdés vetődik fel: 1. Miért fordulhat elő az úszik olyan szerkezetben, amelyben nincs cselekvő, és olyanban is, amelyben van cselekvő (mind ’mozgásmód’, mind ’direkcionális mozgás’ jelentésben, vö. (45)–(46))?1 2. Miért van az, hogy az angolban a cselekvő nélküli és a cselekvős úszás különböző szavakkal, nevezetesen a float és a swim lexémákkal fejeződik ki (vö. (47)–(48))? 3. Miből ered a (cselekvő nélküli) pattog és inog direkcionálissal való összekapcsolhatóságának különbsége, azaz miért lehet az előbbit behelyettesíteni, míg az utóbbit pedig nem, egy direkcionálist tartalmazó szintaktikai struktúrába (vö. (49)–(50))? 4. Miért szerepelhet az áll cselekvő nélkül és cselekvővel is, de miért csak az utóbbi esetben lehetséges mind a ’térbeli elhelyezkedés’, mind a ’direkcionális mozgás’ jelentés (vö. (51)–(52))? Vegyük még észre, hogy az igék között nemcsak páronként vannak jelentés-összefüggések, hanem a párok egymással is kapcsolatokat mutatnak a cselekvő megléte és hiánya, valamint a lokatív és a direkcionális kifejezések lehetősége alapján.