A Primum vivere elve Bergson percepciófelfogásában is tetten érhető: a tágabb értelemben vett túlélésre és egyfajta aktivitáspotenciálra való tekintettel határozza meg. A percepció dolgokon való lehetséges műveleteink mértéke és fordítva, a dolgok lehetséges hatása ránk. Minél nagyobb a test műveleti hatóköre, annál szélesebb horizontot képes a percepció átfogni – ez az idegrendszer összetettségétől függ (Bergson, 1991: 55). Minél inkább különválik időben egy tárgy észlelése az érzékelő testtől, annál inkább csak virtuális aktust von magával. Azonban ahogy csökken az időbeni távolság, úgy lesz a virtuális aktusból reális. Azaz, ha például veszélyt észlelünk, akkor a lehetséges cselekedetek közül a leghatékonyabbnak vélt opció aktuálissá válik (Bergson, 1991: 57). Így percepciónk aktualitása aktivitásunkon alapszik, nem pedig a stimulus nagyobb intenzitásán – „a múlt egy idea, a jelen ideo-motorikus”, ahogy Bergson fogalmazott (Bergson, 1991: 68). Az anyag percepciója és az anyag nem természetükben különböznek, hanem a kettő között inkább csak fokozati különbség van; a tiszta percepció az anyaghoz, mint rész az egészhez viszonyul. Az élő organizmusok az anyagi világ azon részét érzékelik,1 amely valamely szükségletükre valamilyen hatással bír – s fordítva, az anyagi világnak csak azon része hat rájuk, amelyet érzékelnek. Egyfelől ezért beszélhetünk rész–egész viszonylatáról. Másfelől pedig azért, mert a percepció Bergson felfogása szerint nem más, mint testem egy aktusa, ekképp az anyagi világ része. Ugyanakkor egy kitüntetett része, hiszen testem helyzetének bármilyen változása befolyással bír az észlelésre. Bergson az észlelés és az anyag szoros összetartozását a kép (image) fogalmával írja le. Ebben az értelemben az anyag nem más, mint képek aggregátuma, az anyag percepciója pedig egy partikuláris kép, a testem aktusa; s az univerzum észlelése teljességgel megváltozhat egyetlen kép, egy kitüntetett kép, a testem változásával. Ma ezt az észlelés egocentrikus természeteként szokás leírni.