A buddhizmus fenomenológiai jellegének tárgyalását a buddhista elmefilozófia felől érdemes kezdeni. A nyugati filozófiában jól ismert test–elme problémával a buddhista filozófia is igyekszik szembenézni. A fentebb tárgyalt öt halmaz közül a test vagy alakzat (rūpa) definíciója döntő módon befolyásolja a buddhizmus megoldási javaslatait. A korai buddhista szent iratokból az derül ki, hogy a test a négy lételemből (föld, víz, tűz és szél) áll. Az anyagi világ meghatározott, változatlan szubsztanciák keveredéseként való felfogása a prebuddhista indiai filozófiából ered. Ez a felfogás sok hasonlóságot mutat a görög preszókratikusok nézeteivel, bár ők rendszerint egy elemet ruháztak fel kiemelt szereppel (arkhé) az empirikus valóság létrehozásában. Léteztek olyan buddhista filozófiai tanítások és iskolák, melyek a testhalmaz szubsztancialista felfogásának szélsőséges formáját képviselték. A Gośāla vezette determinista ājīvikák például amellett érveltek, hogy a négy elem interakciója okságilag zárt, így sem isten, sem ember nem lehet rá hatással. Ezzel sikerült az Ént (ātman) eliminálniuk, de mivel az egész világ az elemek összjátékának illuzórikus terméke csupán, valójában mindent eliminálnak a négy elemen kívül, így a megismerést, sőt a karma törvényét is. Az ājīvikák úgy gondolták, hogy az ártalmas tettekért sem lehet morálisan felelősségre vonni senkit, mert nem létezik az, aki a tetteket elkövette, mivel minden csak az elemek illuzórikus produktuma, még a tettek tevője is. Az ilyen szélsőséges nézetek nem jellemzik a buddhizmus egészét. A buddhista filozófiát meghatározó abhidharma és a Vasubandhu által abból továbbfejlődő cittamātra iskola esetében a test halmaza (is) fenomenális tárgy. Francisca Cho (2014) szerint az abhidharma és a cittamātra iskolák egyfajta buddhista színezetű fenomenológiai megközelítésnek számítanak, ezzel próbálják elkerülni a dualisztikus és monista álláspontokat. Mennyiben fenomenológiai ez a két iskola, és mit jelent a buddhista színezet?