A nemzeti versenyképességi tanácsok, mint az összefoglalásból kiderül, mindenhol elsősorban tanácsadó testületek. A magyar gyakorlatra is az jellemző, hogy a Tanács tagjai nagyon sok területet képviselnek, ennek ellenére a versenyképesség szempontjából fontos szakterületek – például a környezetvédelem – nem szerepeltek a vizsgált témák között, illetve a Tanács munkája során nem tudott közvetlen munkakapcsolatot kialakítani a humánvagyon-területekért felelős intézményekkel. Ennek az az oka, hogy a humán vagyonért felelős tárcának nincs képviselője a Tanácsban. Továbbá a Tanács munkájához kapcsolódóan konkrét megoldások csak akkor születhetnek, ha azokhoz törvények, rendeletek is kapcsolódnak. Ilyen területnek pedig elsősorban az adózást, a foglalkoztatást és a vállalati környezet vállalkozóbarátabbá tételét tekinthetjük. Vagyis a Tanács végső soron az üzleti világ képviselőinek véleményét és kéréseit hallgatta meg elsősorban, amelyek hozzájárulhatnak nemcsak a vállalati, hanem a nemzeti szintű versenyképesség növeléséhez is. Viszont óhatatlanul kisebb hangsúly helyeződik a hosszabb távú, a nemzeti szintű versenyképesség javításához szükséges feladatokra. Ezt mutatja az is, hogy mely, a nemzeti szintű versenyképesség javítása szempontjából fontos témákkal nem foglalkozott a Tanács.1 Ilyen például a már említett természeti környezeti, társadalmi bizalmi téma, illetve egyes, a humán vagyon állapotával kapcsolatos kérdések mellett nem került terítékre a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának kérdése sem, amely szintén versenyképesség-befolyásoló tényező. A „felelős versenyképesség” (responsible competitiveness; SolAbility 2017) kutatói úgy fogalmaznak, hogy fenntartható versenyképesség nem képzelhető el felelős üzleti gyakorlatok nélkül. Mindentől függetlenül a Programot átfogó és megvalósítása esetén a versenyképességet érdemben javító stratégiának lehet tekinteni.