A felvilágosodás óta, sőt már ezt megelőzően sokkal korábban, az ókorban is elfogadott tényként tartották számon a művészetek embernevelő, emberré nemesítő feladatát. Elég csak a görögség kalokagathia eszményére gondolnunk, ahol eggyé kovácsolódott a szép, igaz és jó fogalma, vagy a keleti kultúrákra, ahol a művészeti nevelés egy szintre volt emelve a tudományos irányultságúval. De ezt tartották szem előtt a középkorban is: egy muzsikus számára a mai napig is katartikus élmény egy mise végighallgatása a párizsi Notre-Dame-ban , amely így nem kizárólag (vagy talán egyáltalán nem) spirituális élményként jelenik meg ezen művészeti ág művelője részére, hanem művelődési forrásként, ahol maga a hely az egyházzenei művészet füstös konyhájaként, főzőüstjeként kínálja sok száz éves kincseit. És említhetjük a népi kultúrákat is, ahol a „belenevelődés” folyamata során (a meghatározás Trencsényitől származik) az egyén megtanulja megérteni, befolyásolni, és (jobb esetben) elsajátítani alkotói oldalról is a zene, tánc, irodalom, kézművesség és dráma fogásait. (Később a polgárság egyszerű műélvezetté koptatta vissza a népi művészetet, romantikus hevülettel tananyaggá „nemesítve” azt, miközben kevély távolságot tartva tőle sokszor szembehelyezte vele a nemesebbnek tartott „csinált” kultúrákat.)