A gyermekkori többnyelvűség kutatása a 20. század vége felé vált intenzívvé, korábban csak néhány nyelvész, gyermeknyelv-kutató adott leírást saját, kétnyelvű gyermeke nyelvi fejlődéséről (pl. Ronjat, 1913; Leopold, 1939–49; Burling, 1959; Fantini, 1985). Ezekből a korai esettanulmányokból jó néhány alapvető ismeret birtokába jutunk. Ronjat például leírja az ’egy szülő – egy nyelv’ elvet, amely a sikeres kétnyelvűvé válás egyik legeredményesebb módja. Ez a módszer ugyanis biztosítja a nyelv és a személy egymáshoz kötöttségét, így a gyermeknek könnyebb személyek szerint elkülöníteni egymástól a nyelveket. Ez a módszer akkor használható, ha a szülők anyanyelve különböző. Az ilyen módon kétnyelvűvé váló gyermek számára az egynél több nyelv elsajátítása nem okoz zavart, mert mindkét szülő következetesen a saját anyanyelvét használja a gyermekkel való kommunikációban. Ez a szülő részéről követel meg önfegyelmet, de megéri az odafigyelés, mert ez biztosítja a sikeres kétnyelvű fejlődést. Ehhez a módszerhez az is kell, hogy a két szülőtől megközelítően egyforma mennyiségű nyelvi inputot kapjon a gyermek. Ha az egyik szülő túlságosan kevés időt tölt a gyermekkel, akkor annak a nyelvnek a fejlődése elmarad a másik nyelvétől.