Tudományos leírások, esettanulmányok nélkül téves következtetésekre juthatunk a többnyelvű gyermekekkel való találkozásunkkor. A kétnyelvű agy másként „viselkedik” a nyelv/nyelvek használatakor, mint az egynyelvű, hiszen a két (vagy több) nyelv állandó egymásra hatása sokszor tetten érhető a kétnyelvűek beszédében. Ha ezeket az egymásra ható tényezőket, folyamatokat nem tárjuk fel és nem értjük meg, könnyen abba a hibába eshetünk, amibe a 19–20. század pszichológusai, neurológusai, filozófusai. Az általuk megfogalmazott tévhitek hosszú évtizedeken keresztül éltek még a nyelvészek, nyelvtanárok tudatában is. Jarovinszkij (1994) jó néhány ilyen tévhitet meghivatkozik, köztük pl. a kétnyelvű oktatás negatív hatását, amelyet egy Jahu nevű némettanárnak tulajdoníthatunk, aki 1808-ban minden alap nélkül fogalmazza meg ezt a tézist. Állítása mögött az a vélt megállapítás húzódik, hogy a gyermekeknél retardáció tapasztalható a beszéd és kognitív folyamatok terén. Szintén Jarovinszkij idézi Laurie-t, aki 1899-ben megállapítja, hogy a kétnyelvű családban felnövő gyermek intellektuális és pszichés fejlődése nem megduplázódik, hanem ellenkezőleg: kettéválik. Pszichológiai megközelítésben a kétnyelvűeket meghasonlott személyiségeknek is titulálták, és különösen károsnak tartották a gyermekkorban kialakuló kétnyelvűséget, mivel a gyermeknél éppen kialakulófélben levő gondolkodás formái a két nyelven egymást zavarják (Epstein, 1915, idézi Jarovinszkij, 1994). Orosz–tatár kétnyelvű gyermekek körében végzett pszichológiai kísérletek bizonyították a kétnyelvűség negatív hatását a kognitív fejlődésre (Bikcsentáj és Lavrova-Bikcsentáj, 1929, idézi Jarovinszkij, 1994). A 20. század első felében az Egyesült Államokban emigráns populációban is vizsgálták a kétnyelvűség kognitív hatását, és ott is a negatív hatást emelték ki, aminek egyik oka az volt, hogy visszafogják az emigráció hullámát. Jespersen (1922) pl. így fogalmazott: