A korai kétnyelvűség megítélésében az áttörést a 20. század utolsó évtizedeiben tapasztalhattuk, amikor kanadai kutatók kezdték el tesztelni a kétnyelvű gyermekeket (Peal and Lambert, 1962). Ezeknek a kutatásoknak az eredményei túlzóan pozitív képet festettek a kétnyelvű gyermekek kognitív fejlettségéről, és ezt a későbbiekben azzal magyarázták, hogy – szemben a korábbi vizsgálatokkal – a tesztekben részt vevő gyermekek elit környezetből, magas szocioökonómiai státuszú családokból származtak. Ellen Bialystok négy évtizedes munkássága során számos kísérletet, valamint mások kísérleti eredményeinek metaanalízisét végezte el. Szerinte (Bialystok, 1986) a kiegyensúlyozott kétnyelvű gyermekek nagyobb kognitív flexibilitással rendelkeznek, mint egynyelvű társaik. Mindezt egy olyan kísérlettel bizonyította, amelyben két- és egynyelvű gyermekeknek algebrai sorokat kellett azonosítani (1, 3, 7, 15, 31 stb.), és két nap múlva alkalmazni a megtanult szabályt. Azonban csak a szabályelvonásban volt különbség a kétnyelvűek javára, a szabály alkalmazásában már egyformán teljesítettek a kétnyelvű és az egynyelvű gyermekek. Egy későbbi vizsgálatában a kétnyelvű gyermekek előnye csak a figyelemösszpontosításban figyelhető meg, az analizáló képességben nincs különbség két- és egynyelvű gyermek között (Bialystok és Majumder 1998). Hernandez, Bates és Avila (1994) mondatfeldolgozási szinten hasonlított össze spanyol–angol kétnyelvűeket spanyol és angol egynyelvűekkel. Az egynyelvűek követték a nyelvükre jellemző mintákat a feldolgozás során, azonban a kétnyelvűek egész másként dolgozták fel a mondatokat: különböző stratégiák egyvelegét alkalmazták.