Lássuk most, mi is valójában az interkulturális kompetencia, s miként fejleszthető az (egyetemi) irodalomoktatás során. Az interkulturális kompetencia sokfelé és egyre inkább egyfajta kulcsképesség vagy -képesítés kezd lenni, s a jelek szerint ez a helyzet kezd kialakulni Magyarországon is, kiváltképp a (modern) filológiai szakokon, noha például az interkulturális pszichológia vagy pedagógia sem túl szokatlan kifejezés immár (elég csak az ELTE azonos nevű intézetére gondolnunk). Az interkulturális kompetencia első nekifutásra meghatározható úgy, mint más kultúrák, azok sajátosságainak, szokásainak, hagyományainak, értékeinek ismerete, azok megértésének és tiszteletének, valamint az azokról való adekvát kommunikáció képessége. Ennek megfelelően az interkulturális kompetencia tagolható mint 1) viselkedési kompetencia (tudom pl., hogy miként kell viselkednem egy másik kulturális közegben), 2) mint megértési vagy kognitív kompetencia (ismerem pl. a másik kultúra értékeit), valamint a már említett 3) kommunikatív kompetencia (a másik kultúráról való kommunikáció, adekvát diskurzusok folytatásának képessége) (vö. Lüsenbrink 2005: 9). Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy az interkulturális kompetencia nem csupán egy kognitív, hanem egy affektív vagy emocionális dimenziót is tartalmaz, megkövetelve az érzelmi azonosulást is a másik kultúrával, ami tehát több, mint puszta lexikai tudás pl. arról, hogy Németország fővárosa Berlin, vagy hogy hol húzódott a berlini fal, és egyfajta pozitív érzelmi identifikációt, beleélést is megkíván – a példánál maradva – a német kultúrával. Mármost épp ez az a dimenziója az interkulturális kompetenciának, melyről kevésbé szokás beszélni, hiszen érzelmekről szólni akadémiai diskurzusokban önmagában is furcsa lehet, miként az is, ha a német nyelvet vagy germanisztikát tanulóknak azt mondjuk, hogy szeretniük kell a német kultúrát. Pláne különös lenne azt várni tőlük, hogy szeressék a német történelmet Hitlerestül-mindenestül. A német történelemhez lehet tudományos távolságtartással, „hűvös” kognitív módon, tárgyilagosan és szakszerűen is viszonyulni, az érzelmek felkorbácsolása nélkül. Akár Hitler Mein Kampfját is lehet tárgyilagosan, kellő intellektuális távolságtartással, érzelmi töltet nélkül, kritikusan olvasni mint az interkulturális kogníció tárgyát. Másrészt a német, s még inkább az osztrák történelem egyes szakaszai egy nagyobb fokú azonosulást is lehetővé tesznek a diákok számára, amennyiben rámutatunk arra, hogy azok átfedést mutatnak a magyar történelemmel. A kulturális távolságok és differenciák ekkor kulturális közelséggé alakulhatnak, úgyszólván feloldódnak pl. a közös Közép-Európa képzetében. Márpedig e Közép-Európában – minden korszerű anglománnak és amerikománnak legyen mondva – a magyar történelem és kultúra osztozik a német történelemmel és kultúrával (a gazdasági összefüggésekről nem is szólva). E tényt, gondolom, remélem, sem elfedni, sem elfeledni nem lehet.