Az első lengyelországi elnökválasztást 1922. december 9-én tartották, amelyen Gabriel Narutowiczot választották Lengyelország elnökévé. Ezt követően Piłsudski néhány évre visszavonult az aktív politizálástól, 1926 májusában katonai puccsal ragadta magához a hatalmat, és 1935-ben bekövetkezett haláláig az erőskezű vezetés szükségességét vallva, diktátorként irányította az országot. Legfőbb külpolitikai törekvése Lengyelország függetlenségének biztosítása volt. A Szovjetuniót és Németországot továbbra is Lengyelország létére veszélyt jelentő szomszédnak gondolta, ennek ellenére formálisan mindkét állammal normalizálta a kapcsolatokat: 1932. július 25-én aláírták a lengyel–szovjet, 1934. január 26-án pedig a lengyel–német megnemtámadási egyezményt. Mivel Piłsudski az államközi egyezmények megkötése ellenére sem bízott a két szomszédos hatalomban, szorosabb kapcsolatokra törekedett Lengyelország nyugat-európai szövetségeseivel, Nagy-Britanniával és Franciaországgal. A lengyelek fenyegetettségérzete nem volt megalapozatlan, Hitler a maga részéről 1934-ben csak taktikai jellegű egyezményt akart kötni Lengyelországgal: „A Lengyelországgal kötött minden megegyezés csak ideiglenes értékű – mondta egy beszélgetés során Hitler 1934-ben. Egy pillanatig sem gondoltam komolyan a megegyezést a lengyelekkel. […] Lengyelországra csak addig van szükségem, amíg nyugatról veszedelem fenyeget” (Ormos, 1994, 226.).