A vizuális keresés egyik legmeghatározóbb elmélete Anne Treisman nevéhez fűződik, ő írta le a figurális szerveződést, a figyelmi vonásokat és a kirívósági (pop-out) hatást. A vonásintegrációs elmélet (feature integration theory) eredeti feltevése (Treisman–Gelade, 1980), hogy a különböző szenzoros-fizikai vonások, mint az orientáció, a szín és a méret preattentíven és automatikusan kódolódnak, azaz párhuzamosan és a fokális figyelem nélkül mennek végbe. Különböző, speciális modulok végzik ezek kódolását, mely modulok vonástérképeket formálnak a saját maguk által kódolt vonásból. Például a különböző színek eloszlása a színtérképen lesz kódolva, a különböző irányú vonalak pedig egy vonaltérképen reprezentálódnak. Önmagukban az egyes vonások automatikusan kódolódnak ugyan, de ha azt szeretnénk tudni, hogy van-e olyan elem a vizuális térben, amely több vonással is rendelkezik (például adott irányú és színű), akkor a külön-külön kódolt információkat össze kell kapcsolni, azaz konjunkciót igényel. Ez háromféleképpen valósulhat meg. A kódolt vonások beleilleszkedhetnek olyan (1) tárgykeretekbe, melyek előzetes tudásunknak megfelelőek. Például tudjuk, hogy az ég kék és a füves rét zöld, így ha kint vagyunk a réten, és egyszerre detektáljuk a kék és zöld színeket, akkor valószínűtlen, hogy a zöld színt az ég pozíciójával kombináljuk. Emellett lehetőségünk van arra is, hogy (2) a lokalizáció vezértérképét (master map vagy ~ of locations) használjuk, amelyen valamennyi vonás helye megjelenik, de hogy pontosan melyik hol, az nem. Ezt a térképet folyamatosan frissítjük a vizuális tér pásztázásával. Amikor figyelmünket a vezértérkép egy adott pontjára irányítjuk, kinyerjük belőle, hogy ott éppen mely vonások aktívak, majd ezeket az információkat felhasználhatjuk a tárgy felismerésére azáltal, hogy összevetjük már meglevő tudásunkkal.1 Ha azonban figyelmünk éppen nem irányul semmire tudatosan, akkor (3) az egyes vonások összekapcsolódhatnak maguktól, és ez többnyire téves észleléshez, illúziókhoz vezet.