Valljuk be őszintén, bizonyos testi hangokat minden gyerek rendkívül mulatságosnak talál. Pukizik, púzik, pukkant, durrogtat, szellent, galambot ereget mind ugyanannak a testi működésnek az eufemisztikus megnevezései. Az ilyesfajta eufemizmusok végtelen sora nagyon meg tudja zavarni gyermekünket, így tehát szókimondóknak kell lennünk, amikor arra tanítjuk, hogy mely testi hangok engedhetők meg más emberek társaságában, és melyek csakis egyedül. A legkönnyebb módszer, ha különbséget teszünk az olyan hangok között, amelyek légzőrendszerünkből (tüdő és légzés), illetve emésztőrendszerünkből (gyomor és ürítés) származnak. A légzéssel kapcsolatos működések (tüsszentés, köhögés, orrfújás, csuklás) társaságban is előfordulhatnak udvarias és az etikettnek megfelelő módon – a lehető legcsendesebben, az orr és a száj előtt tartott zsebkendővel. Az emésztő funkciók, például a böfögés vagy szellentés kizárólag társaságon kívül történhetnek. Ha ezt a különbségtételt próbáljuk megtanítani a gyereknek, ne feledjük, hogy minél erősebb reakciót adunk a viselkedésére, annál valószínűbb, hogy folytatni fogja. Legyünk következetesek: amikor a gyerek böffent vagy szellent, egyetlen rövid, tényszerű emlékeztetővel reagáljunk, mint például „meg van bocsátva”, vagy „emberi dolog”. Idővel ez a viselkedés alább fog hagyni. Ha ráadásul szaga is van, az osztálytársak reakciója mindent hamar meg fog oldani.