Majdnem minden szakember, akit a könyv írása közben megkérdeztünk, hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy ne beszéljünk a gyerekről előtte. Akkor is figyel, amikor azt gondoljuk, hogy nem. Túlságosan gyakran megesik, hogy a tanárral vagy a házastársunkkal úgy tárgyalunk róla, mintha ő nem is lenne a teremben vagy a szobában. Megvitatjuk a viselkedését, tanulmányi vagy szociális problémáit, könnyed hangon összehasonlítjuk a testvéreivel vagy osztálytársaival, siránkozunk, hogy mennyire belefáradtunk már, humorosnak szánt, lekicsinylő megjegyzéseket eresztünk meg … igaz? Most képzeljük magunkat a gyerek helyébe, mi lenne, ha a szüleink vagy főnökeink ugyanezt tennék velünk? Ugye, milyen kellemetlen volna? Ez a tanács arra az esetre is érvényes, amikor a gyermekünk vagy diákunk éppen valami jót „tett”. Lehet, hogy meghallja, amikor azt mondjuk „Jaksi nagyszerűen megcsinálta a matekfeladatlapot”, de sokkal jobb a személyes kommunikáció, ha egyenesen neki mondjuk: „Jaksi, nagyszerűen megcsináltad a matekfeladatlapot!” Vagy, ha engedélyt kérünk tőle, hogy másnak is elmondjuk: „Jaksi, elbüszkélkedhetek Viki néninek, milyen remekül megcsináltad a matekfeladatlapot?”