A gazdagság és a boldogság közötti összefüggések kutatása, lásd Diener, Horwitz és Emmons (1985), Bradburn (1969), valamint Campbell, Converse és Rodgers (1976).

Élvezet és örömérzet. Arisztotelész teljes Nikomakhoszi etikája ezzel a témakörrel foglalkozik, különösen a 3. könyv, 11. fejezet és a 7. könyv. Lásd még Csikszentmihalyi–Csikszentmihalyi (1988, 24-25.)

A gyerekek örömüket lelik a mozgásban. A korai német pszichológusok állapították meg a Funktionlust létezését, vagyis azét az élvezetét, amely a test olyan használatából ered, mint a futás, dobás, hintázás és így tovább (Groos 1901, Buhler 1930). Később Jean Piaget (1952) megállapította, hogy a gyermek fizikai fejlődésének érzékszervi-mozgásos szakaszai közül az egyiket a „gyermek afeletti öröme jellemzi, hogy ő az ok”. Az Egyesült Államokban Murphy (1947) szerint az élményszerzési és a cselekvési késztetésnek köszönhető, hogy élvezetünket leljük a látott, a hallott dolgokban és izmaink mozgatása közben. Elsősorban Hebb (1955) és Berlyne (1960) dolgozta ki ezeket a gondolatokat összefoglaló optimális inger vagy optimális arousal elméletét, mely feltételezi, hogy az élvezet annak a következménye, hogy optimális egyensúly áll be a bejövő ingerek és az idegrendszer asszimilációs képességei között. Ezeknek az alapvetően neurológiai magyarázatoknak a kiterjesztése arra, hogy az ember miért leli élvezetét a cselekvésben, megtalálható White-nál (1959), de Charmsnál (1968), valamint Deci–Ryannél (1985), akik ugyanezt a jelenséget vizsgálták, csak éppen az én vagy a tudatos organizmus szempontjából. Magyarázataik azon a tényen alapulnak, hogy egy tevékenység azért okoz élvezetet, mert az adott személy számára a kompetencia, a hatékonyság vagy az autonómia érzetét nyújtja.

Felnőttkori tanulás. Az idősebb korban való tanulás fontossága megérdemli a figyelmet. A terület alapgondolatait lásd Mortimer Adler korai közleményében (Adler 1956), Toughnál (1978) és Grossnál (1982).

Interjúk. Az itt felsorolt interjúk legtöbbje az alábbi tanulmányokban jelent meg: Csikszentmihalyi (1975), valamint Csikszentmihalyi–Csikszentmihalyi (1988). További 600 interjút gyűjtött be Fausto Massimini professzor és Európában, Ázsiában, valamint az Egyesült Államok délnyugati részén működő kutatói.

Eksztázis. Az eksztatikus vallási élmények részletes esettanulmányait Marghanita Laski (1962) gyűjtötte össze. Abraham Maslow (1971), aki a „csúcsélmény” kifejezést használta rájuk, nagyon fontos szerepet játszott abban, hogy az ilyen jelenségek tárgyalása megtalálta a helyét a pszichológia berkeiben. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy mind Maslow, mind Laski úgy tekintett az eksztázisra, mint egy szerencsés, véletlentől függő eseményre, amely többé-kevésbé magától következik be, nem pedig úgy, mint egy természetes folyamatra, amelyet irányítani és művelni lehet. Maslow csúcsélményének és az áramlatnak az összehasonlítását lásd Privette-nél (1983). Az eksztatikus élmények nyilvánvalóan gyakoribbak, mint azt bárki is gondolhatná. 1989 márciusában egy reprezentatív felmérés során 1000 amerikai állampolgár 30 százaléka válaszolt igenlően arra az állításra, hogy „úgy érezte, mintha nagyon közel lenne egy hatalmas spirituális erőhöz, amely mintha kiemelte volna önmagából”. Teljes 12 százalék vallotta azt, hogy gyakran vagy több alkalommal is átélte ezt az érzést (General Social Survey 1989).

Olvasás mint kedvenc áramlattevékenység. Erről a kutatási eredményről számol be Massimini–Csikszentmihalyi–Delle Fave (1988). Egy nemrégiben megjelent könyv részletesen beszámol arról, milyen módon nyújt örömérzetet az olvasás – lásd Nell (1988).

Társadalmi élet mint áramlattevékenység. Az Élményértékelő Mintavételi Eljárással végzett felmérések megerősítik azt a tényt, hogy jelentősen javítja az ember kedélyállapotát egyszerűen csak az, hogy másokkal együtt van, függetlenül attól, hogy mi más történik még. Úgy tűnik, ez éppúgy igaz a tizenévesekre (Csikszentmihalyi és Larson 1984), mint a felnőttekre (Larson–Csikszentmihalyi–Graef 1980) és az idősekre (Larson–Mannell–Zuzanek 1986). Ha azonban valóban élvezni akarjuk más emberek társaságát, az interperszonális készségeket igényel.

„Rengeteg olyan kép van...” Az idézet egy olyan tanulmányból való, amely azzal foglalkozik, hogyan írják le a szépművészeti múzeumok kurátorai az esztétikai élményt (Csikszentmihalyi–Robinson, sajtó alatt, 51.).

Maier-Leibnitz professzor egy személyes beszélgetés folyamán mesélte el, hogyan képes mérni az időt azzal, hogy dobol az ujjaival (1986).

A mikroáramlattevékenységek fontosságát vizsgálta a Beyond Boredom and Anxiety (Csikszentmihalyi 1975, 140–178.). Ezek a vizsgálatok azt mutatták, hogy ha az embereket arra kérték, hogy mondjanak le az olyan szokásaikról, mint például az ujjaikkal való dobolás, fütyülés, dúdolgatás, tréfálkozás a barátokkal, akkor néhány órán belül ingerlékenyek lettek. Gyakran arról számoltak be, hogy elvesztették az önuralmukat és megváltozott a viselkedésük, ha csak egy napra is megfosztották őket mikroáramlat-tevékenységeiktől. Kevés olyan ember akadt, aki 24 óránál tovább is volt képes meglenni ezek nélkül a szokások nélkül.

A lehetőségek és a feladatok közti egyensúlyt már kezdettől fogva az áramlatélmény egyik középponti feltételének tartottuk (pl. Csikszentmihalyi 1975, 49–54.) Az eredeti modell azt feltételezte, hogy az öröm mindig bekövetkezik, ha ezek egyensúlyban vannak, tehát akkor is, ha a feladatok és a képességek alacsony szinten állnak, és akkor is, ha mindkettő nagyon magas. Az empirikus kutatások később a modell módosításához vezettek. Az emberek nem találtak örömöt az olyan helyzetekben, amikor mind a feladatok, mind a képességeik szintje alacsonyabb volt, mint a megszokott szintjük. Az új modell szerint csak akkor következik be áramlat, ha a feladatok és a képességek viszonylagos egyensúlya fennáll és ezek az egyén átlagos szintje fölé emelkednek. Ezt a feltételezést erősíti meg az Élményértékelő Mintavételi Eljárással végzett felmérés (Carli 1986, Csikszentmihalyi–Nakamura 1989, Massimini–Csikszentmihalyi–Carli 1987). Ezek a tanulmányok azt is kimutatták továbbá, hogy a szorongás állapota (magas elvárásszint, alacsony képességszint) viszonylag ritka a mindennapi életben, és az emberek sokkal kellemetlenebb élményként élik meg, mint az unalom állapotát (alacsony elvárásszint, magas képességszint).

„Erősen koncentrálsz.”, „Annyira belefeledkezel.” és „A koncentráció.” kezdetű részletek Csikszentmihalyitól valók (1975, 39.)

Az „Olvasni szeret igazán” kezdetű részletet lásd Allison és Duncan (1988, 129.). Az összpontosított figyelem és az öröm közötti kapcsolatot már négyszáz éve világosan látta Montaigne (1580 [1958, 853.): „Kétszer annyira élvezem (az életet), mint mások, mert az öröm mértéke attól függ, hogy több vagy kevesebb figyelmet szentelünk-e neki.” „A hegymászás titka.” kezdetű idézet Csikszentmihalyitól (1975, 47–48.).

„Különleges elégedettséget nyújt.” Delle Fave–Massimini (1988, 197.). „Az elégedettség érzése.” Hiscocktól (1968, 45.) és „Minden egyes alkalommal.” Moitessiertől (1971, 159.) származik; a két utolsót idézi Macbeth (1988, 28.)

Festés. Az eredeti és kevésbé eredeti művészek közt az a különbség, hogy az előbbiek gyakran kialakulatlan, ködös elképzeléssel a fejükben állnak neki a festésnek, míg az utóbbiak általában tisztán látják maguk előtt a képet, amelyet meg akarnak valósítani. Az eredeti festőnek így menet közben kell felfedeznie, mit is fog csinálni, miközben felhasználja a kialakuló munkából érkező visszacsatolást, amely új megközelítéseket sugall. A kevésbé eredeti művészek végül a fejükben lévő képet fogják megfesteni, melynek így nincs esélye arra, hogy változzék és fejlődjön. Ahhoz azonban, hogy az alkotás nyitott folyamatában sikeres legyen, az eredeti művésznek erős belső eszményei kell hogy legyenek a jó festészetről, hogy így kiválaszthassa vagy elvethesse az alakuló festmény elemeit (Getzels–Csikszentmihalyi 1976.).

A sebészet mint áramlattevékenység leírása Csikszentmihalyinál (1975, 1985b) szerepel.

Különleges érzékenység. A hétköznapi megfigyelést, hogy minden gyerek más területen tehetséges – kinek a mozgáshoz, kinek a zenéhez vagy a nyelvekhez, kinek az emberekkel való kapcsolathoz van érzéke –, Howard Gardner (1983) tudományosan is megfogalmazta „többszörös eltérő intelligencia” elméletében. Gardner és kollégái a Harvardon most dolgoznak ki egy általánosan használható tesztet az intelligencia hét legfontosabb dimenziójának mérésére.

A visszacsatolás fontossága a vakok számára: a kérdésről Massimini–Csikszentmihalyi–Delle Fave (1988, 79–80.) számol be.

„Olyan, mintha...” Csikszentmihalyi (1975, 40.) „Csak a pálya...” és „A korombeli srácoknak.” Csikszentmihalyitól valók (1975, 40–41.);

„Amikor gyalogolsz.” lásd uo. 81. és „Azt érzem.” uo. 41. „Nem számít, mennyi.” Crealocktól való (1951, 99–100.), idézi Macbeth (1988, 221–222.). Az Edwin Moses-idézet Johnsontól való (1988, 6.).

„Teljesen ellazulok…” és „Jól érzem magam…”: lásd Csikszentmihalyi (1975, 44, 45.)

A veszély és a kockázat vonzásával Marvin Zuckerman (1979) foglalkozott, aki az „élménykeresést” személyiségvonásként azonosította. Népszerűbb formában Ralph Keyes (1985) ír róla nemrégiben megjelent könyvében.

A szerencsejátékról szóló egyik legkorábbi pszichológiai tanulmány Kusyszyn (1977) munkája. Culin (1906, 32, 37, 43.), David (1962) és Huizinga (1939 [1970]) írnak arról, hogy a szerencsejátékok a vallási szertartások jósló részeiből fejlődtek ki.

Morphy és Fischer. A két sakkozó bajnok közti hasonlóság megdöbbentő, annak ellenére, hogy több mint egy évszázad választja el őket egymástól. Paul Charles Morphy (1837–1884) tizenéves kora elején lett sakkmester; 22 éves korában beutazta Európát, és mindenkit legyőzött, aki ki mert állni ellene. Miután visszatért New Yorkba, a lehetséges ellenfelek mind úgy gondolták, hogy túl jó játékos, és még kedvező esélyekkel is féltek ellene játszani. Morphy, miután megfosztották az áramlat egyetlen forrásától, remeteként élt, excentrikus és paranoid módon viselkedett. A Bobby Fischer karrierjével alkotott párhuzamot lásd Waitzkinnál (1988). Az ilyen egybeesésekre két magyarázat van. Az egyik az, hogy a gyönge pszichikai szervezettségű emberek aránytalan mértékben vonzódnak a sakkhoz. A másik az, hogy a sakk – főként versenyformában – teljes elkötelezettséget és figyelmet kíván, függőséget alakít ki. Amikor a játékosból bajnok lesz, és mindent elért azon a tevékenységen belül, melyre addig minden energiáját fordította, nagy a kockázata annak, hogy elveszti tájékozódó képességét, mivel annak a célnak, amely köré a tudata rendeződött, nincs többé jelentősége.

Az amerikai indiánok szerencsejátékait írja le Culin (1906), Cushing (1896) és Kohl (1860). Carver (1796, 238.) leírja, hogyan játszottak az irokézek addig, míg mindent el nem vesztettek, beleértve a mokaszinjukat is, és aztán méteres hóban mezítláb kellett hazamenniük a táborukba. A mexikói tarahumarák megfigyelője szerint: „akár két hétig vagy egy hónapig is játszik (a kockákkal), míg csak el nem veszíti mindenét, amije csak van a világon, kivéve a feleségét és a gyerekeit; itt azért meghúzza a határt.” (Lumholtz 1902 [1987], 278.)

Azokat a sebészeket, akik szerint az operációk „függőséget” alakítanak ki, Csikszentmihalyi (1975, 138–139.) írja le.

„Olyan zen érzés ez…” Uo. 87.

„Így hát megfeledkezel önmagadról…” Moitessier (1971, 52.), idézi Macbeth (1988, 22.) „Megértek valami fontosat…” Sato (1988, 113.)

Az éntranszcendencia érzéséről hegymászás közben lásd Robinson (1969); sakkozás közben lásd Steiner (1974).

Az én elvesztésének veszélyéről mint a „transzcendens” élmények eredményéről már sokan írtak. Ennek a lehetőségnek egyik legkorábbi feltárója Le Bon (1895 [1960]), aki nagy hatással volt McDougallra (1920) és Freudra (1921). Néhány modern tanulmány, amely az éntudat és a magatartás kapcsolatával foglalkozik: Diener (1979), Wicklund (1979), valamint Scheier–Carver (1980). A mi komplexitásmodellünk értelmében a dezindividualizálódott személy, aki elveszíti énjét egy csoportban, integrált, de nem differenciált. Az ilyen személy átadja a tudata feletti uralmat a csoportnak, így könnyen veszélybe sodródhat. Csak akkor lehet a transzcendencia előnyünkre, ha erősen differenciált avagy individualizálódott énünk van. Az én, vagyis az én aktív része és az „engem”, vagyis a visszatükrözött énfogalom közötti dialektikus különbség leírásával, amely nagy befolyással volt mások munkáira, George Herbert Mead (1934 [1970]) járult hozzá a témához.

„Két dolog történik egyszerre...” Csikszentmihalyi (1975, 116.)

A szükségszerű kapcsolatot egyfelől a boldogság, örömérzet, erény, másfelől pedig a belső vagy autotelikus jutalmak között több kulturális tradíció gondolkodói is felismerték. Rendkívül lényeges a gondolat a jü, avagy a helyes élet taoista fogalmában (lásd Csuang-Csou legfontosabb írásait Watson fordításában, 1964); az arisztotelészi erényfogalomban (MacIntyre 1984) és abban a hindu életfelfogásban, amely a Bhagavad-gítára támaszkodik.

A munkájukkal és szabadidejükkel egyaránt elégedetlen emberekről szóló általánosítások az Elményértékelő Mintavételi Eljárással végzett kutatásainkon alapszanak (pl. Csikszentmihalyi–Graef 1979, 1980; Graef–Csikszentmihalyi–Giannino, 1983; Csikszentmihalyi–LeFevre 1987, 1989; és LeFevre 1988.). A következtetéseket azokból a válaszokból vonták le, melyeket a munkások adtak, mikor munka közben véletlenszerűen megszólalt a csipogó. Amikor a dolgozók szélesebb körben végzett felmérésekre válaszolnak, gyakrabban adnak kedvező átfogó válaszokat. 15 olyan tanulmány összevetése után, melyek a munkával való elégedettséggel foglalkoznak és melyeket 1972 és 1978 között végeztek, a végeredmény az volt, hogy az amerikai munkások 3 százaléka „nagyon elégedetlen” a foglalkozásával, 9 százalék „valamelyest elégedetlen”, 36 százalék „valamelyest elégedett” és 52 százalék „nagyon elégedett” (Argyle 1987, 31–63.). Egy nemrégiben elvégzett országos Tribune-felmérés szerint, amelyet a Robert Half International végzett és amelynek eredményéről a Chicago Tribune számolt be (1987. október 18. 8. bek.), kevésbé rózsás a helyzet. Eszerint az amerikai munkaerő 24 százaléka, vagyis minden négy dolgozóból egy, teljességgel elégedetlen a munkájával. Lehetséges, hogy azok a módszerek, melyekkel mi mértük az elégedettséget, túlságosan szigorúak, az átfogó kérdőívek pedig valószínűleg túl optimista eredményeket hoznak ki. Elméletben könnyű kellene hogy legyen annak eldöntése, vajon egy adott csoport „elégedett” vagy „elégedetlen” a munkájával. Mivel azonban az elégedettség viszonylagos fogalom, a valóságban rendkívül nehéz erre az egyszerű kérdésre objektív választ adni. Ahhoz lehetne hasonlítani, mikor egy vízzel félig tele levő pohárról megkérdezik, hogy félig tele van-e vagy félig üres. Két kiváló német szociológus nemrég megjelent könyvében gyökeresen különböző megállapításra jut a német munkások munkájukkal szembeni attitűdjével kapcsolatban. Az egyik szerint szeretik, a másik szerint utálják a munkát – és mindkét kutató ugyanabból a kimerítően részletes felmérési adatbázisból gazdálkodik (Noelle-Neumann és Strumpel 1984). Az az ösztönös érzéseinkkel ellentétes eredmény, hogy a munkát az emberek kielégítőbbnek értékelik, mint a szabadidőt, több kutatónál is felbukkan (pl. Andrews–Withey 1976, Robinson 1977). Veroff– Douvan–Kulka például arról számol be, hogy az alkalmazottak 49 százaléka szerint a munka kielégítőbb, mint a szabadidő, és csak 19 százaléka állítja azt, hogy a szabadidő kielégítőbb, mint a munka.

Az áramlat rabjává válás veszélyeit részletesebben tárgyalja Csikszentmihalyi (1985b).

A bűnözés mint áramlat. Annak leírása, hogy milyen módon idézhet elő áramlatot a fiatalkori bűnelkövetés, megtalálható Csikszentmihalyi–Larson művében (1978).

Az Oppenheimer-idézet Weydentől való (1984).

„A víz lehet jó is, rossz is….” Ezt a Démokritosz-töredéket de Santillana idézi (1961 [1970] 157.).