A rag alakjának létrejöttére többféle elmélet is létezik. Az általánosan elfogadott szerint a rag egy lexikális elem, az uráli eredetű *nä ’ez’ jelentésű mutató névmás és a szintén uráli alapnyelvből származó *-k latívuszrag agglutinációjából keletkezett (Korompay 1991a: 314). Ylikoski (2011: 249–250) más kutatásokra is hivatkozva egy ettől eltérő változatot javasol. Szerinte megfontolásra érdemes azt feltételezni, hogy a rag egy kapcsolatot jelölő ősi névszóból keletkezett, a *-nVjV ’közelség’ jelentésű névszóból, a rag n-je pedig erre vezethető vissza. Ezt az n-t véli megjelenni a -ni, -nótt, -nól nyelvjárási használatú, familiáris esetragokban (pl. Kovácsni, Kovácsnótt, Kovácsnól = ’Kovácsékhoz’, ’Kovácséknál’, ’Kovácséktól’). Ylikoski másrészről arra tesz javaslatot, hogy a *-k a rag végén nem alapnyelvi eredetű latívuszrag. Ezt azzal is erősíti, hogy amíg a lokatívuszi és ablatívuszi helyviszonyragok között több is azonos, ősi eredetű ragra vezethető vissza (pl. lokatívuszi *-n: -(V)n; -ban/-ben; ablatívuszi *‑l: ‑tól/‑től, ‑ból/-ből, -ról/-ről), addig ilyet a latívuszi irányulású helyviszonyragoknál nem látunk (vö. -ba/-be, -ra/-re, -nak/-nek, -hoz/-hez/-höz). Az -ig g-je kapcsán megjegyzi, hogy ugyanerre a *-k-ra szokás visszavezetni (Ylikoski 2011: 266), azonban vitás, hogy az i a szintén ősi latívuszragnak tekintett *-j-re vezethető-e vissza, a kettős latívuszi jelöltséget viszont nem tartja szemantikailag megalapozottnak. Az alapszó kapcsán felmerül még a lapp neiga ’orr, arc, előrész’ jelentésű szó is (vö. pl. Dér 2008: 34). A kötet a továbbiakban az első álláspontot követi, ugyanis az hangtanilag és szemantikailag is megalapozottabbnak tűnik.