Törökország belépése nem pusztán hozzáadott egy újabb tagot a központi hatalmak szövetségi rendszeréhez vagy egy újabb ellenséget azokhoz, akik ellen az antanthatalmak eddig harcoltak. Egy új hadszínteret teremtett, valósan és potenciálisan, amely több dimenzióra terjedt ki, a tisztán katonain túl a valláséra és a belső felkelésekére is. Törökország a muszlim kalifátus székhelye volt, és Mohamed utódjaként V. Mehmed szultán november 11-én meghirdette a „szent háborút”, felszólítva az összes brit, francia és orosz területen élő muzulmánt a fegyveres felkelésre. Elhanyagolható hatást ért el. Bár a britek aggódtak, hogy indiai hadseregük muszlim katonái elbizonytalanodhatnak, csak kevesen inogtak meg, azok is főként az északnyugati határvidéken szolgáló pathanok voltak, született lázadók, akik „nyugdíjba menetelük és törzsük körébe való hazatérésük után egy-két évvel valószínűleg brit katonákra fognak célba lőni… nem viseltetnek hűséggel senki emberfia iránt, hiszen anarchikus paradicsomban élnek, amelyet a golyó és a vérbosszú kormányoz”.[372] A 15. lándzsások lovas katonái, akik 1915 februárjában Bászrában fellázadtak, pathanok voltak, ahogy a 130. beludzsisztáni gyalogezred januárban Rangunban zendülést kirobbantó szipojai is. Igazából mindkét eset az Indián kívüli szolgálat vállalásától való vonakodással magyarázható, ami története során újra és újra megnyilvánult az indiai hadseregben. Az 5. könnyűgyalogezred 1915. február 15-i zendülése Szingapúrban súlyosabb eset, ezek a szipojok ugyanis nem pathanok voltak, hanem az indiai hadsereg gerincét képező pandzsábi muszlimok, akik nem pusztán megtagadtak egy-két parancsot, hanem megöltek harminckét európait, és szabadon bocsátottak néhány internált németet, akiket azután a szent háborúbeli harcostársként meg is éljeneztek.[373] A legtöbb német a bőrszín szerinti lojalitást az ország iránti elé helyezve nem fogadta el a szabadítást, és a lázadást gyorsan leverték. Az ezred hűségét megőrző részét azonban túlságosan megbízhatatlannak ítélték ahhoz, hogy bármelyik „rendes” hadszíntéren harcba vessék, tehát elküldték a kameruni hadjáratba.[374] Négy másik esetben döntöttek úgy a britek, hogy nem kockáztatják meg főként muszlim katonákból álló zászlóaljak alkalmazását a törökökkel szemben, de mindennek ellenére nagyszámú muszlim harcolt tétovázás nélkül a szultán-kalifa katonái ellen. A francia hadsereg számos muszlim ezrede anélkül harcolt a németek ellen, hogy a legcsekélyebb figyelmet szentelte volna a szultán dzsihádot követelő felszólításának.