Miközben a Kelet végtelen térségeiben „az ostobák hadai” vaktában „öszerontottak”,1 a nyugati front keskeny földsávját őrző elsáncolt hadseregek nekifeszültek, hogy megütközzenek. A cár hadseregeinek összeomlása újra megteremtette azt a stratégiai helyzetet, amelyre Schlieffen a Franciaország feletti villámgyőzelmet előirányzó tervét alapozta. Megvolt a stratégiai szünet, amelyben Oroszország felől nem fenyeget veszély, és ez lehetővé teszi Németországnak, hogy túlerőt képezzen, és támadjon a Párizs felé vezető hadműveleti irányban. A túlerő igen jelentős volt. Miután a bolsevikok által Breszt-Litovszkban átengedett óriási területek megszállására keleten hagyott negyven másodrangú gyalog- és három lovashadosztályt, Ludendorff 192 hadosztályt tudott felvonultatni nyugaton az antanthatalmak 178 hadosztályával szemben.[665] Köztük volt a hadsereg eredeti elitjének zöme, a gárda, a vadászok (Jäger), a poroszok, a svábok és a bajorok java. A XIV. hadtest például a 4. gárdahadosztályból, a kis német fejedelemségek testőrezredeiből alakított 25. hadosztályból, a poroszországi kiegészítésű 1. hadosztályból és egy háború alatt felállított seregtestből, a Brandenburg és Poroszország központi részének ezredeiből szervezett 228. tartalék hadosztályból állt.[666] A háború negyedik esztendejére valamennyinek a személyi állománya nagy arányban tartalmazott a háború alatt pótlásként, majd a pótlás pótlásaként kapott katonákat, hiszen egyes gyalogezredek már az állománytábla szerinti létszámuk száz százalékát meghaladó emberveszteséget szenvedtek, és csak egy-egy „öreg” tiszthelyettes képviselte soraikban az 1914-ben a háborúba elmasírozó keretet. Hadosztályként azonban megtartották bajtársi szellemüket, amit megerősített a keleten kivívott győzelmek hosszú sora. A német seregek csak nyugaton nem győzték még le a velük szemben álló ellenséget, és 1918 tavaszán a Kaiser katonáinak parancsnokaik megígérték, hogy a küszöbönálló offenzívák teljessé fogják tenni diadalaik sorát.