A magyarországi droghelyzet az elmúlt 15 év során teljes mértékben átalakult. Ez az átalakulás a mennyiségi, azaz a drogprobléma elterjedtségét érintő változások mellett legalább ilyen mértékben minőségi változást is jelentett. Az 1960–70-es évekből elsősorban a szerves oldószerekkel, illetve a pszichoaktív gyógyszerekkel (elsősorban a Parkinson-betegség gyógyításában alkalmazott antikolinerg hatású Parkan nevű gyógyszer, illetve a stimuláns hatású Aktedron említhető itt) való visszaélésekről rendelkezünk információval (Demetrovics, 2006). Bár normál populációs epidemiológiai vizsgálatok nem készültek ebben az időben, az egyéb forrásokból származó adatok alapján (kezelési információ, interjúk, kisebb volumenű felmérések) feltételezhető, hogy ebben az időszakban a klasszikus kábítószerek használata nem volt jellemző (Kisszékelyi, 1975; Farkasinszky és mtsai, 1989). Az 1980-as évektől érzékelhető az opiát típusú szerfogyasztás megjelenése, amit ekkor még egyértelműen a kodeintartalmú gyógyszerekkel való visszaélés (és ezek glutethimiddel – Noxyron – történő kombinációja), valamint a máktea, illetve a nyári időszakban a nyers ópium – intravénás – használata dominált (Bácskai, 1995; Bácskai és Gerevich, 1994). Ezen szerhasználati minta megjelenését elsősorban a fogyasztóknak a kezelőrendszerben való feltűnése jelzi. Nem volt azonban jelen a piacon a heroin, s az úgynevezett lengyel kompót sem terjedt el Magyarországon.