Legáltalánosabb s leginkább szembeszökő észrevételként a továbbhaladásra mindazonáltal egy meghökkentő megállapítás kínálkozik: már az immár meghaladott évezredváltáshoz közeledően is a kodifikáció sorra-rendre csak veszített tisztaságából, klasszikus eszményeinek egykor szigorú és összefüggő rendszerré épült következetességéből – és ez egynél több értelemben is elmondható. Egyfelől a törvény elsődlegessége (szupremációja), vagyis kiemelkedően jogmegtestesítő szerepe egyre előrehaladó mértékben az elhalványodás jegyeit mutatja.1 Másfelől és ebből következően az a háromnegyed évszázada még a klasszikus európai kodifikációs eszmény logikus betetőzéseként kifejlesztett igény (ami történetesen a szocialista kodifikáció körében, az ismételt rekodifikáció célul tűzésével és következetes végrehajtásával valósult meg a leginkább elvi módon, tisztán és nagymértékben következetesen, ám egyszersmind olyan mintaként, amelyet a kor világpolitikai és makrogazdasági, ezen belül modernizációs kényszertől befolyásolt összefüggéseiben jól érthetően az afro-ázsiai fejlődő országok akkoriban figyelemre méltó odaadással, majd mások is szerte a világon követtek),2 nos, tehát annak igénye, hogy a kodifikációs joguralás a mindenkor változó történelmi, gazdasági és társadalmi feltételeknek megfelelően magának a kodifikációs vállalkozásnak a periodikusan visszatérő újra elvégzésével valósuljon meg, maga is elhalványodott.