Az, amit a római jog sok évszázados elfeledettség után csaknem kultikus igazodásnak induló kontinentális és angolszász újjáéledéseként ismerünk; avagy az a világméretű elterjedés, amely mindenekelőtt a francia, osztrák, német, majd svájci polgári törvénykönyvek részben kultúrákon keresztül áthatoló sikerét bizonyította; sőt még az a nem lebecsülendő hatás is, amelyet egy, a kodifikáció fogalmiasító rendszereszményétől szokásosan idegennek tekintett1 (mert jobbára induktívként jellemzett tapasztalati gondolkodásmódból indító2) angol–amerikai berendezkedésben is a kódexek az amerikai államalakulásban, s a brit birodalmi jogfelépülésben, a kódexpótlékok pedig az USA belső jogharmonizációjában kifejtettek3 – nos, mindez a jogtudományi vizsgálódásban annyira természetes és szerves(ülő) folyamatnak tetszett, hogy magától értetődő adekvátsággal adódtak e jelenségre a mindebben élenjáró, európai kontinentális tapasztalatból merítő deskriptív fogalmak, jelesül a ’recepció’ [német Rezeption]4 és a francia ’octroi’5 [angolul: imposition6]. Habár más tőből eltérő módon képzettek ezek, szimmetrikus ellenfogalmakat alkotnak: előbbi az átvevő oldaláról történő cselekvést leírva, hallgatólagosan egy belőle kiinduló szándékot feltételezve;7 utóbbi pedig az átadó oldaláról történő kezdeményezést jelezve s az átvevő oldaláról valamiféle nyomás hatására pusztán tűrést sejtetve.8