Fluktuációk a jogban mindig voltak, vannak és lesznek. Az, amit jognak nevezünk, vetülete társadalmi létünknek. Vannak s lehetnek e vetületnek sajátos vonásai, a társadalom amorfitásából és heterogenitásából, az abban zajló összmozgásból azonban ezek létszerűen egy pillanatra sem emelhetők ki. A kontinentális jogvilágban magunk hajlamosak vagyunk a jogot törvényként történő tételezett szövegszerűségében látni és láttatni, miközben nem más a jog, mint csak projekció, ember formálta tartalom normatívvá tett szövegként kivetítése, mely bizonyos – ezt viszont kritériumként érvényesítő – diskurzusokban referenciaközegül szolgál. Mások – nevezetesen az angol–amerikai jogvilág – valamely vitatott helyzet jogra hivatkozó hatósági eldöntésében, tehát egyedi esetekre alkalmazottságában érzékelik a jogot.1 A jog azonban több, mint ezek egyikének vagy másikának a merő kriterialitása. A társadalom egész mobilizmusa, legkülönfélébb mozgásainak feszítő ereje, szétválásokból, ellentétekbe kerülésekből és azok ilyenné vagy olyanná alakulásából, valósan zajló életéből, tehát dinamizmusából adódó, s kaotikusnak tetsző, de valamilyen irányban mégis mindig megoldódni látszó, miközben új ellentmondásokat már csíralehetőségükként létrehozó összetettsége adja a jogot – ugyanúgy, mint a politikumot és a gazdaságot, avagy a művészet vagy a hitvilág intézményes alakulását és bármi mást.