A magyar nyelvű oktatásban kettős szemlélet kapcsolódik a magyar nyelvjárásokhoz. Egyrészről hangsúlyozzák a történeti elsőbbségüket, hiszen a köznyelv kialakulása előtt évszázadokig a magyar nyelv csak nyelvjárásokban létezett (Kiss, 2001, p. 14), és e nyelvváltozatok ma is fontos forrásai a nyelvtörténetnek. Emellett a nyelvjárások a magyar kultúra, a hagyományok hordozói is, és a magyar anyanyelvi nevelésben jelenleg is használatosak például a tájszótárak, nyelvatlaszok vagy nyelvjárási szöveggyűjtemények; ezek a magyar hagyományok forrásaiként is értelmezhetők (lásd erről például Gecsei, 2021, Kiss G., 2019, p. 18). Az elmúlt években az iskolán kívül is fellendült a néphagyományok újjáélesztése, például a népdalkincs, a néptánc, a népi ételek, a népviselet bemutatása (Fodor K., 2019), az iskolában pedig a kapcsolódó ismeretek oktatása (Gecsei, 1998, 2020, Fodor K., 2019, Gréczi-Zsoldos, 2019, Beregszászi, 2011, p. 38 – idézi Jánk, 2019, p. 24), viszont a nyelvjárások használata továbbra sem tartozik a felelevenítendő kulturális értékek közé. A nyelvjárások a területi és a közösségi hovatartozás és az identitás kifejezői, és szorosan kapcsolódnak a helyi kultúrához és mentalitáshoz, ezekre pedig számos példa hozható a magyar irodalomból is, például Tamási Áron, Sütő András vagy Sylvester János írói tevékenysége bemutatásával. Továbbá a regionális színezetű beszédmód napjainkban is természetes módon jelen van (Parapatics, 2020).